(Avagy kritika egyes kritikusokról.)

A világban mindig vannak igazmondók, akik minden alkalmat megragadnak, hogy a maguk rendíthetetlen igazságát, másokkal össze nem mérhető piramidális értelmét fitogtassák.
Teszik ezt csak úgy az egyszerű hétköznapokban, de születéskor, esküvőn, és a halál pillanatában egyaránt, mert a létező legfontosabb dolognak azt tartják, hogy megmondhassák az őket körülvevő világnak, hogy felette állnak, és - ha meggyőződésük nem lenne ellentétes azzal, hogy a spirituális és materiális világ egyaránt, nem holmi szellemi vezető által irányított valami - még azt a bátorságot is vennék maguknak, hogy kinyilatkoztassák, hogy ők az Atyaúristen.

Nos mindannyiunkban lakozik az a meggyőződés (még, ha nem is valljuk be), hogy vannak olyan igazságaink, amelyek mások igazságai felett állnak, és attól sem vagyunk mentek, hogy néha ezeknek, akár kéretlenül, hangot adjunk (és itt bőszen mutogathatok saját magamra is), azonban legtöbbünknél létezik egy erkölcsi, érzelmi, ha tetszik, ha nem, neveltetési korlát, amely bizonyos esetekben, helyzetekben elhallgattatja bennünk ezt az önmutogató közlésvágyat.

Ezt a valamit pedig, amely egészséges szocializációnkból ered, jóízlésnek hívják.

Ám ezzel nem rendelkezik mindenki. Vannak olyanok, akik elfojthatatlan közlésvágyuk okán átlépik ezt az ingerküszöböt, és a mások lelkét megdermesztő, fájdalmas helyzetekben is meg kell mondják mindannyiunknak a "frankót", az ő kritikai véleményüket, egyfajta - talán át sem gondolt, át sem érzett, zsigeri - elégtételt érezve, hogy az, akivel szemben neki fenntartásai vannak, már soha nem tudja felvenni a kesztyűt, és nem képes választ adni az őt - mérhetetlenül ostobán - sértő megnyilvánulásra.

Igen. Az ilyen "méltatók" a legfájdalmasabb pillanatban megemlítik, hogy az általuk nagyító alatt elemzett életmű nem volt tökéletes (már az ő elvárásaik szerint), és azonnal ki is kell ezt mondaniuk, mert még a gyász idejét sem képesek kivárni, hiszen a világnak tudnia kell, hogy ők felette állnak annak, akitől sokak valódi fájdalommal, a megtartó szeretetük hiábavalóságával búcsúznak.

Ezek az emberek azok, akik még ezekben a pillanatokban is a saját értékítéletük, fontosságuk hirdetésével foglalkoznak, észre sem véve, hogy az igazságuk még akkor is hamis lenne, ha tartalmi igazságokat is rejt magába.
Úgy és attól válnak hiteltelenné, hogy mindenáron hitelesek akarnak lenni. Mindenük van, csak egy dologra képtelenek: A lélek megértésére, így a lélek sugárzására.

Itt pedig előlép az a filozófiai kérdés, hogy ki a művész, és mi a művészet.
Nos - úgy vélem - hogy művész az, aki gondolataival, szeretetével (még, ha gyűlöletet is kell kifejeznie általa), megszólít, megérint. A művészet pedig az, ami ezeket az emóciókat képes közvetíteni.
Hogy ezek az alkotások nem tökéletesek?
Bizony nem azok. Tökéleteset ember képtelen alkotni.
Hogy az alkotók nincsenek birtokában az eszközök tárháza egészének? Bizony nem. Egy valaminek vannak csak birtokában; annak a megfoghatatlan többletnek, ami bennünket, akik nézzük, olvassuk, hallgatjuk ezeket a műveket, bevon annak a csodának a világába, amelynek - jobb híján - a művészet nevet adtuk.
Ki állítja, hogy Berzsenyi, Janus Pannonius, Bornemisza, Balassi, de akár - mondjuk - Dsida verstanilag mindig hibátlan műveket alkotott, netán a középkor festői a perspektíva, és az anatómiai ismeretek tökéletes birtokában alkották meg a műveiket? Netán a népi rigmusok, festmények, faragványok, vagy a naiv festők alkotásai bírnak ezekkel a jellemzőkkel? Bizony nem. Egy sokkal lényegesebb jellemzővel azonban bírnak: A tökéletlenségükön is átsugárzó lélekkel.

Akiknek pedig nincs szemük a látásra, fülük a hallásra, lelkük a szeretetre, azoknak hiába is mondanánk, hogy amit egy élet lezárultával - összes hibái ellenére - értékes és teljes - mert lélekből jövő - alkotásnak tartunk, ezek az emberek ilyenkor is azzal vannak elfoglalva, hogy a maguk szerepét domborítsák ki abban, hogy miért is nem lett "teljesebb" és "értékesebb" az az alkotás, az az élet, amely - számukra csak szóban, számunkra lelkünk mélyén - fájdalmasan véget ért.
Ők azok, akik miközben lelkes és szerető méltatóknak mutatják magukat, lélektelen, okoskodó, a Parnasszusra hiába áhítozó mesteremberként próbálják a saját szobruk talapzatát emelni a mi szeretteink sírhalma felé.

Úgy, ahogy élnek és működnek.

Lelketlenül.