A több biztosítós, "több pénztárasnak" eufemizált modell lényege az, hogy több, piaci érdekeltségű, azaz gazdasági társaság kezébe kerül az egészségügyi ellátás irányítása, azaz a betegek gyógyításának finanszírozása.

A törvény által elfogadott modell azt mondja ki, hogy a szolidaritás elvén működő központi biztosítási pénztárhoz befolyó munkavállalói biztosítási díjakat egy fejkvóta alapján szétosztják a több pénztár, leánykori nevén; több biztosító között.

Ez azt jelenti, hogy a bevételeket úgy osztják fel - tekintet nélkül arra, hogy az egyes biztosítóknál hány munkavállaló korú, és biztosítást fizető, avagy a biztosítást nem fizető, nem munkavállaló korú, vagy munkavállaló korú, de önhibáján kívül, vagy önhibájából erre képtelen, vagy nem szándékozó személy van -, hogy mindegyikük számára megállapítanak egy - a mindenkori bevétel arányában - az összes biztosított számával elosztott összeget, hogy - függetlenül az adott pénztárnál regisztrált személyek egészségi állapotára - egyfajta kommunisztikus egyenlősdi alapján azonos összeget állapítanak meg.

Ez már önmagában is ellentmond a piackomform megoldásnak, hiszen aki csak egy kicsit is jártas a népegészségügyben, az jól tudja, hogy az egyes betegségek előfordulása az ország különböző régióiban jelentősen eltér egymástól, éppen úgy mint azok a költségek is, amelyek ezeknek a betegségeknek a leküzdéséhez szükségesek.
De ugyanígy nem piackomform ez a megoldás abból a szempontból sem, hogy az ország életfáján az egyes régiókban - éppen azok gazdasági megtartóereje különbözősége okán - van ahol az egészségében kevésbé károsodott, munkavállaló korú, és az orvosi ellátásra kevéssé és viszonylag alacsony költséghányaddal rászoruló gyermek-, és fiatalkorú népesség van többségben, míg más nagytérségekben - éppen az alacsony gazdasági megtartóerő okán - a munka világából kiesett, és időskorú, azaz nagy ráfordítást igénylő népesség van arányaiban túlreprezentálva.

Következik mindebből, hogy az egyes területi pénztárak már eleve nem azonos versenyfeltételek között fognak működni, hanem lesznek olyanok, amelyek - területi előnyeik folytán - "természetes" versenyelőnyhöz fognak jutni.
Ennek következménye pedig az, hogy vagy kompenzációs jogszabályokat kell hozni, és alkalmazni, vagy azok a biztosítók, amelyek a versenyelőnyös régiókban kapnak helyet, előbb-utóbb megerősítik piaci pozícióikat, és - számukra kedvező feltételeket diktálva (csökkentett minőségű és mennyiségű ellátás) - megszerzik a hátrányos helyzetű biztosítók pozícióit, magyarul felvásárolják azokat.

A kompenzációs jogszabályok létrehozása - éppen a bevételtömegre korlátozott egészségügyi finanszírozás okán (a költségvetés egyéb területéről a kormányzat nem szándékozik hiányt fedezni) - kizárható, valamint - ha meg is hoznák - nem vezetne eredményre. Nem vezetne, mert a rendszer alapvető hibája az, hogy a kockázatközösség éppen a területi elv okán nem kiegyensúlyozott, és a költségek valós ellenőrzése a profitérdekeltségű szereplők okán nem realizálható, így folyamatos finanszírozási alkuhelyzet alakulna ki, amelyben a kompromisszumok semmiképpen nem szolgálhatnák a betegek érdekét. (Nyilvánvaló, hogy ilyen esetekben a tárgyaló felek csak arról alkudozhatnának, hogy a többletfinanszírozás esetén, mennyivel javítják a beteg ellátását, de - ha a teljes ellátást nem képesek megfinanszírozni, akkor rákényszerülnek arra, hogy elfogadják, amely szerint a biztosító kevésbé hatékony megoldást, azaz a beteg rosszabb minőségű ellátását vállalhatja csak, hiszen ő pedig a saját tulajdonosai érdekét kell szem előtt tartsa, nem vállalhatja a veszteséget.)

Megállapítható az, hogy ennek a helyzetnek az lehet csak a - gazdaságilag evidens - kimenetele, hogy azok a biztosítók, amelyek nem tehetnek szert kellő haszonra, ki fognak szállni az üzletből, és - mint racionális lépés - jó áron értékesíteni fogják az erős pozícióban lévő biztosítók számára a saját területüket.

Miért jó áron?

Nos azért, mert pontosan tudják (már ma is), hogy abban az esetben, ha azt tőlük az erős pozícióban lévő biztosító felvásárolja, az annak a számára tárgyalási előnyt jelent, azaz szép magyar szóval; zsarolási helyzetbe kerül a mindenkori kormányzatokkal szemben.
Ezek a biztosítók pedig, kényelmes pozíciójukból, arról tárgyalhatnak majd, hogy vagy adjon az állam többletfinanszírozást (lehetetlen), vagy vegye tudomásul, hogy a biztosító a szolgáltatási színvonalat csökkenteni fogja, mert különben ő is kivonul a piacról!
Tehát az első következmény az lesz, hogy a gyenge biztosítók egy jelentős profitot fognak realizálni az értékesítés kapcsán, azaz máris érthető, hogy miért is fognak tülekedni azért, hogy a rossz területeket megkapják!

Ez - látszólag - még nem fog az egységes ellátás felborulásához vezetni, hiszen lesznek még biztosítók, amelyek az ellátást minden területen biztosítsák.
Annak okán azonban, hogy a rossz területeket is finanszírozniuk kell, az egységes ellátás egészének a nívóját fogják az elvárható szint alatt teljesíteni.
Ez az állapot pedig, ki fogja kényszeríteni azt, hogy azok, akik ezt megengedhetik maguknak, fizessenek az elégséges ellátásért, azaz ebben a pillanatban fel fog borulni az egységes ellátás, és elkezd felbomlani a szolidaritási elv, és gyakorlat.

A következő lépés az lesz, hogy a megmaradt biztosítók fognak versengeni - na nem a betegekért - hanem azért, hogy egymás területeit megszerezzék, mégpedig az alkupozícióik erősítése okán.
A biztosítóknál pedig, nagyon értelmes gazdasági vezetők ülnek, akik képesek egyetlen pillanat alatt felmérni azt, hogy melyiküknek van kellő piaci ereje, gazdasági háttere arra, hogy ebben a háborúban meg tudja szerezni a másik társaság pozícióit, míg a gyengébbik biztosítónál is ugyanilyen szakmailag tökéletesen alkalmas gazdasági vezetők ülnek, akiknek pedig az lesz a célkitűzésük, hogy minél magasabb árat érjenek el a saját piacuk értékesítésében.
Ezért aztán - vevő és eladó - egy olyan leleplezhetetlen kartellt fog létrehozni, amelynek - az értékesítést megelőzően - az lesz a célja, hogy a lehetőségek maximumáig kiüresítse az egészségügyi alapellátást, és minél nagyobb szegmenst átirányítson a fizetős szolgáltatások körébe. Majd ennek eredményre jutását követően, az üzlet megköttetik, és marad az egészségügyben egyetlen monopolhelyzetű biztosító a maga teljes erejében és vértezetével.

Ez aztán a tökéletes alkupozíció!
Immár a biztosító, mi több; A BIZTOSÍTÓ, feltételeket szabhat. Milyeneket? Bármilyeneket! Ha nem teljesítik azokat, akkor ő lesz a legnagyobb nyertese ennek a törvénynek!
Miért is? Nos azért, mert a most meghozott törvény kimondja, hogy abban az esetben, amennyiben a biztosítót az állam kizárja a további működésből, avagy az, az államnak kívánja értékesíteni a vagyonát és a jogait, akkor az HÁROMSZOROS áron köteles visszavásárolni azt!

Mi következik mindebből? Nos az állam vagy tudomásul veszi, hogy egy elégtelen alapszolgáltatású, és magas arányú fizetett szolgáltatású egészségügyi rendszer alakult ki, vagy pedig mélyen a zsebébe (zsebünkbe) nyúl, és visszavásárolja azt a 49 százalékot, amelyet azzal az (ál)naiv megfontolással juttatott gazdasági társaságok birtokába, hogy azok kisebbségi pozíciójukban képtelenek lesznek az állami szándékot és akaratot felülírni!

Ha pedig józanul gondolkodunk, akkor azt a következtetést kell levonjuk, hogy az állam azt határozta el, hogy kiszáll az egészségügy teherviseléséből, csökkenti az ellátás minőségét, és - a lehetőségek legszélső határáig elmenve, amennyire ez csak elképzelhető itt Európában - magára hagyja a polgárainak azt a szegmensét, amelyik terhet jelent a számára.

Az a naiv elképzelésünk ugyanis nem lehet, hogy akárcsak egy pillanatra is komolyan gondolná azt, hogy visszavásárolja azt, amitől - hatalmas megkönnyebbülésére - megszabadult.

Még egy igencsak leegyszerűsítő - ha úgy tetszik demagóg - gondolatom:
Ha ma nem elégséges a munkavállalók befizetett hozzájárulása a korlátozások nélküli orvosi ellátás biztosítására, vajon hogy lesz elég akkor, ha ebből az összegből még a biztosítók profitját is fizetni kell?

Ugye senki nem képzeli azt komolyan, hogy egy nyereségérdekelt vállalkozás úgy fogja "racionalizálni" az egészségügyet, hogy - legalább - megtartja a hozzáférés jelenlegi, az előző másfél évben már alaposan lerombolt és elroncsolt szintjét, mi több, többletpénzeket fog beleinvesztálni, miközben pontosan tudja, hogy az inputoldal nem fog növekedni, tehát ő - a jelenlegi méretű, és szolgáltatási szintű struktúrából - a világ végéig nem fogja tudni kivenni az output oldalon még az invesztícióját sem?

A közgazdaságtan alapvető számításai közé tartozik az NPV (Netto Present Value = Nettó jelenérték) számítás, ami azt mutatja meg, hogy egy üzletbe befektetett összeg mikor térül meg, és mekkora hasznot hoz.
Ennek első eleme az, hogy azt bizonyítsa, hogy az üzletből a befektetett érték kivehető, tehát az üzlet nem veszteséges. A második azt, hogy mekkora az a nettó (adózott) hozam, amelyet elvár a befektető.
Ha az NPV azt mutatja, hogy a befektetett érték nem vehető ki, akkor a vállalkozás nem jön létre. Ha azt mutatja ki, hogy bármely más vállalkozásban magasabb eredmény érhető el, mint a megcélzottban, akkor szintén nem.

Gondolkozzunk el kicsit: Az állam két százalékban limitálta a biztosítók elérhető hasznát (Nem garantálta!). Nem kell hozzá közgazdásznak lenni, hogy belássuk: Egy biztosító számára - a saját területén - ennél csak jobb befektetési lehetőségek vannak!
Akkor vajon mégis miért vállalják, hogy beszállnak a magyar egészségbiztosítás üzletébe?
A válaszom: Azért amit fentebb kifejtettem.
Bizony NEM azért a két százalékért, amit az állam nagy kegyesen megengedne!

Létezik - bár egyre inkább ellehetetlenítődve - ebben az országban egy olyan szociális vívmány, amelyet az elmúlt 63 év során - teljesen mindegy, hogy milyen zászlók alatt, és miféle ideológiai megfontolásból - a magyar társadalom egésze elért, és a magáénak tudhatott.
Ez az általános, és szolidaritási alapon nyugvó egészségügyi ellátás.
Más nem is nagyon maradt ránk az elmúlt évtizedekből.
Ugyan ez is ezer sebből vérzik, és nem lehet kérdéses, hogy racionalizálásra szorul, mert végtelenül bürokratikus, sok elemében feudális, és - mert a politika irányítói, sem az elmúlt rendszerben, sem, pártállástól függetlenül, a demokratikus berendezkedés alatt, nem mertek érdemben változtatni rajta - vitathatatlanul pazarló, és ezáltal szegény.
Azonban erre a rendszerre ráereszteni a piacgazdaság törvényei szerint működő vállalkozásokat, álláspontom szerint a politikai rövidlátás, a hozzá nem értés iskolapéldája.

Állítom, hogy a magyar egészségügyet - nem kiszakítva azt a nemzetgazdaság kontextusából - úgy is meg lehetne reformálni, hogy az ne veszítse el szolidaritási jellegét, ugyanakkor képes legyen megfinanszírozni a legkorszerűbb, leghatékonyabb gyógyítási eljárásokat, egyben képes legyen megbecsülni, tehát megtartani az ehhez szükséges munkaerőt.
Nem könnyű út ez. De más járható út nem létezik. Úgy gondolom, hogy a fentebb kifejtettek egyértelműen bizonyítják, hogy a most elfogadott törvénybe rögzített út rossz, és elfogadhatatlan helyzetbe hozza a társadalom egészét.

Lesz ősszel egy szavazás. Erről a törvényről. Én ezt a törvényt elutasítom. A nehezebbik utat kell válasszuk, és a szakértőknek (nem a politikusoknak) nagyon pontosan és racionálisan ki kell dolgozniuk azt a modellt, amely megtartja a teljes társadalmi szolidaritáson alapuló egészségügyi ellátást.

Ennek az előképe már létezik. Az Orvoskamara vázolta. Nyilván nem minden elemében helytálló, de megvizsgáltam, és úgy gondolom, hogy kellő alapul szolgálhat egy megnyugtató, egyben társadalmilag finanszírozható megoldáshoz.