Felnőtt erejével fegyvert markolt,
és biztos volt benne, hogy igaza van,
amikor hittel hitte, hogy a világ
holnaptól, ha ő akarja, már
nem lesz ugyanolyan.
Persze büszke, dübörgő léptekkel
járt társai között, és tudta, hogy
a feszes egyenruha alá, az igazság
bajnoka költözött,
és őserejűnek képzelve magát,
lenézte, amit eddig neki a múlt adott,
a fegyvert a kezében mainak hitte, és, hogy
a tegnap, amely alkotta,
nem uralkodik fölötte,
az ezredéves keserű, véres tapasztalat,
amely épített és rombolt falakat,
amely a tudást, ami sorsát idevezette,
általa kijátszott eszköznek hitte,
mert megtagadta mindazt, ami volt, és csak
a jelentől élte a napot,
és harsányan dalolta a friss szélben,
a lobogó zászlók erdeje alatt a dalt,
amelynek ritmusára
a fényes jövőbe haladt,
amelynek végén ott állt
az aranyló bálvány,
a tiszta szelleműek örök szobra, és
gúnnyal nézett az elnyűtt tegnapokra,
és anyját-apját is gőggel megtagadta,
szíve kemény volt,
így készült a harcra,
és szilárd volt hite és akarata abban,
hogy a múltnak
pusztulnia kell a harcban,
hogy el kell égetni a könyveket, az ósdi,
rég faragott szobrokat, köveket,
az arannyal dúsan rakott oltárokat,
avítt hiteket, meleg otthonokat,
mert azokban ott lapul minden,
mi megszokott,
amely emlékezni parancsolja a holnapot!
És röhögve nézte, hogy az ostobák,
hogy védik, óvják őt magát;
Gyermek még, nem tudja, hogy mit cselekszik!
Majd ha felnő, megbánja, amit tett itt!
És akkor majd szembenéz velünk, és kanosszát jár,
ne bántsuk hát, hogy nem tud ma eleget, hogy
porig rombolna mindent, mi született,
hogy új országában nincs helye annak,
amit szívből, szeretetből adnak,
amit ő maga, ha akar, el nem vehet,
ételt, gyönyört, otthont, életet.
És ölelő kezekkel elébe álltak,
hitték, könnyük, mosolyuk oly varázserő,
amely e torz, hamis szabadságnak foglyát
felszabadítja, és árnyékos lelkéből
a megbánás tör elő,
és megfogja kinyújtott, vágyódó kezüket,
és megérzi, érti,
hogy áradó szeretet
öleli körül, és majd szívből akarja,
hogy ő is öleljen,
hogy társra leljen karja,
és a helyreállított szép harmóniában,
a közösen áhított, megértett világban,
majd újra és örökkön együtt,
mint jó testvérek, a jövőbe lépnek,
gyermekeiként az egybeforrt egésznek.
Ám csattant a závár, és forró golyók
sorozata fojtotta vérbe
az álmodozó széplelkek,
csendes, reménykedő,
lágy szavait,
és a cinikus röhögésen
már nem hallatszott át az utolsó
vértől iszamos szájból feltörő kérdés:
Tudod mit tettél ma itt?
És nem értették a megtörő tekintetek
mögött halálba fúló gyengéd elmék,
hogy szeretetük magját
meddő lélekbe vetették,
hogy az elképzelt jövőben
nem kaphatnak helyet,
mert mások ők,
így szépségük is rút,
hát idegenek!
És mert csitító szavuk, amely
elhallgattatta a dühödt,
elképedt világot,
már nem emelt,
vadakat védő korlátot,
a fájdalomtól üvöltő, őszinte harag,
feltámadt, és öntettétől hányva,
nekiállt kiirtani a gyilkosokat!
És ez ifjúi had,
taknyát-nyálát nyelve,
bemasírozott az örök végtelenbe,
tetteiket – miről lelkük álmodott –
nem hősiként éneklik meg költők és lantosok.
A múltba hullt ostoba ifjúságuk,
vásári színekben álmodott világuk.
Múltjuk nem volt,
és nem születtek gyermekeik,
emlékük úgy él, hogy ők pusztítottak itt,
földeket, hazákat, szerelmet, szeretetet,
ők voltak,
akik nem érdemelnek könnyeket.
És mégis…
hány anya görnyedt sírjukon,
hány anya csókolta fakult fényképüket...
nem értve, hogy mindez hogy történhetett,
hogy aljas, lelkesítő, hazug szavakra,
dobok pergésére hallgatva,
jónak hitték mindazt, mi embertelen,
hogy át kell gázolniuk, mindenkin,
s mindenen.
És hitték, hogy talán mások,
talán a szomszéd gyerek,
de az övék nem, az az egy…,
és, hogy csak a kényszer,
és a rossz társaság vitte bele,
mert tiszta volt lelke, és élete, és, mikor
felnőtt erejével fegyvert markolt,
és biztos volt benne, hogy igaza van,
amikor hittel hitte, hogy a világ
holnaptól, ha ő akarja, már
nem lesz ugyanolyan,
és ezért elvette mások életét,
azért ő nem felel,
hiszen gyermek volt még!

A fű benőtte már a sírhalmokat,
Alattuk alszik gyilkos és áldozat.