Mi mind messze járunk. Fél évszázadnyi
távolból tompul fülenkbe az ágyúdörej,
s ha árnyékok motoznak az esti kertben,
békesség száll szívünkre s karcsún átölel,
lélegzet visszafojtva szemléljük a csodát,
amint rózsabokor lendül a sövényen át.
Akácillat lebben, lonc és szilvalekvár igézete.
S ha távoli dombok lankáin méla bánatot terelget
a pásztor, idilli cseng sejlik az alvó plázák
teraszáról, ődöng az alkonyat enyhelyt keresve,
rohanó szürkeségből főz bájitalt a torpanó tömeg,
álmuk, mint ködgomoly lebeg a bérházak felett.
Az est virrasztó fellegként takar várost,falvakat
a parkban csókot érlelő lombok alatt, ott a pad,
de lábnyomod felszippantotta a félévszázadnyi nap.

Találtál-e vigaszt a sebre, mit mart a kétely,
hogy oly korban, embertelenségben, jutottak évek?

Idézted Párizst, Fanni szavait. Hogy is?
Kéktiszta hexameter dalait róva papírra,
távoli sziklák repedésibe sóhajtva a nevet,
mint varázsszót, mi balzsamoz feltört tenyeret,
s kenyér gyanánt lesz égi manna,
erőtlenlenségben is akarat, hogy visszatérni
ott az út, hogy lépted óvja zakatoló lélegzeted,
előre, nem vissza, előre, tovább, amíg lehet,
amíg nem marasztal lapuleves, papsajtos derékalj,
nyughelyed, míg golyóütötte koponyából nem szivárog
alá semmibe a te, az egyedi, egyszeri te.