A vízparton a csendek a színekben pihennek,
s mint kottában a hangjegyek, ütemek, szünetek,
dallamot dúdolnak a színek.

Kék, zöld;
zöld,sárga;
sárga, kék;

kék, mint a messzeség,
kék, mint a víztükör, a csillanó,
kék, mint fiúcsecsemőkön a takaró,
kék, mint hajnalban hegycsúcsán a pára,
kék, mint a kökény, mint a búzavirág álma,
kék, mint madár, mi rebbenve száll,
s mit akkor érhetük utol, ha lelkünk el nem botol.

Puha és zöld a csend,
akár fák törzsén a moha,
akár a hűs páfrány, a pajzsika,
a medvehagyma, vagy az útifű,
zöld, mint zápor után a mező,
zöld, mint a duzzadó rügyek,
zöld, mint az a bizonyos, zöldszemű szörnyeteg.

A csend sárga is, mint incselkedő
tavaszban az aranyeső,
mint nedves réteken a gólyahír,
sárga, mint árokpartokon a pitypang virága,
sárga, mint szenteken a glória,
sárga, mint zab és a szalma,
mint a kalászok kévébe rakott halma,
sárga, mint méz, a cseppentett arany,
sárga, mint a láz, mi alattomban megrohan.

A vízparton a csendek a színekben teremnek,
ott ahol a folyóból partra lépdelneknek a fák,
mozdulatlanná dermednek a törzsek,
s gyökerüket nyújtják a földnek.

Ülj mellém, nézzük együtt a csöndet!