Munkácson szállt le a Turulmadár,
Keresi a várvédőt, hős Zrínyi Ilonát.
Kiről szól az a sok hírös történet,
Mit a nép századok óta elbeszéle.

S most zendül a Kárpátoknak orma,
A vad szél a vihart gyorsan hozza,
Beborul a kék ég, cikázik a villám,
Az emlékezés könnye mossa le a vért. .

S Erdély felé repül már szent madarunk,
A bércek felett szárnyal fáradhatatlanul.
S most leül ősi fészkére a Hargitán,
De nem áll honvéd a Szent István határán.

A határkövek megvannak már gyalázva,
Erdély népe szenved és nagyon árva.
De büszke hisz Atilla király hun népe,
És sosem adja a három színt csak véren.

Elindul most a sólyom Bácska-Bánátba,
Hol vagyon a Tiszának legszebb folyása.
Majd átrepül Zomborra és szép Zentára,
Szabadkán át a nagy Eszéki várra.

Érzi az ősi magyar földje édes illatát,
Hol a lágy szellő ringatá az arany kalászt.
Hol a bor minden cseppje maga az élet,
S hova hazatérnek a magyar honvédek.

Déli lesz a szél járása indul a kerecsen,
Felvidék várja, fenyvesek suhogása.
Kassa, Bártfa, Eperjes újra magyar lesz,
Zólyom, Nyitra, Léva vára visszavárja.

Megszólalnak a magyar harangok,
S bánattól torzulnak az arcok.
De nem lesz már ez így sokáig,
Nem nyughatnak szolgaföldben apáink!