Megölnek a szürke falak
Nincs itt más, csak néhány falat
Érzem az utcán az emberek arcán,
Kívülről mindenki elégedett.
(tekintetük eléget)

Nyomor a lelkekben, beszorulva
Ráncok az arcokon végigszántva,
Az utolsó érzést is eladták már
Örömük látom rég elveszett.
(már semmiben sem hisznek)

Itt bent a házban nyugalom van
Saját lelkem a szobámban
Elfordulva végre, nyugodtan este
Szárnyalhatok szétszakadva magamban
(egyedül, hideg ágyamban)

Monoton fekete hétköznapok
Reggel, a reggel a nyomomban
Érzem sehová sem bújhatok
Ismét az utcaköve alattam
(hat óra van, hajnalban)

Folytonosan, szépen sorban
Mindig, minden nap ugyanaz
Elvetélnék az agyamban, hogyha
Én is visszafognám magamat
(nincs, aki kirángat)

Kitörnék a világ pincéjéből
De úgy érzem az égben sem lehetnék szabad
Én kitörnék a világ pincéjéből
De úgy érzem az égben sem lehetnék szabad

(Úgy érzem, valami fogvatart)
(Úgy érzem, valami visszatart)

De talán veled, kéz a kézben
Elfelejteném minden gondomat
És mi ketten, együtt mindörökre
Járnánk végig utunkat

Kitörnénk a világ pincéjéből
Itthagynánk minden gondunkat
És úgy érzem a végén, csak veled együtt,
Érezném magam boldognak


(T. E-nek, 2007-01-21)