lehúnyom szemem, s álmom a múltba réved,
hol szerettél még, s csak én voltam neked...
arcod mosolygott, ha látott,
s szemed édes-zölden tüzelt.
nem értem mi történt, csak átok lehet mi más?
arcod most merev, hangod színtelen,
szemed üres szürke-zölden néz, ha néz..
már nem látsz engem, nem vágyod érintésem,
nem segít se szó se báj.
mivé lett a szerelem mondd és hová lett a szeretet?
S mondd mivé lett a csend, a béke?
megmondom én:
örökös harcba fulladt halk segélykiáltások részemről,
s vajon részedről miért e durvaság?
gondolatban vissza-vissza térek,
mint pillangó egy gyönyörű virághoz,
oly jó az emlékek lágy vízű tava,
úgy fürdenék még, de nem lehet..
a valóság, mint mágnes ránt magával,
kulcs zörren a zárban,
te mogorván tudatod újra itt vagy,
bár nem akarod.
mit tehetnék még? nem tudhatom..
itt hagyhatnám-e a létnek efajta létét,
vagy küzdjek, amiért már nem lehet?
szerettelek.. vagy szeretlek még most is?
mi másért volnék még veled?
szeretném, ha úgy lennénk, mint régen,
de tudom már régóta nem lehet..
azt hiszem vége van, időnk itt ért véget,
a percek egyre telnek,
életünk egyre fogy, ne rontsuk tovább.
elengedlek, légy újra szabad,
nem kötlek magamhoz,
hisz számodra nincs miért.
de engedj el te is, add vissza mi csak tiéd volt,
s folytassuk úgy, ahogy hozzánk illő az ádáz folytatás:
ki-ki maga útján, keresztezve egymást, mégis úgy: külön.
nem tudom higyjek-e még a jóban,
hiszen rég volt már ahogy szép volt.
felőrölt a rossz, áldozatok lettünk,
ez nem válság, ez kudarc,
vége van, nem mehet tovább,
nem bírok el több kínt, s te is szenvedsz tudom.
sokszor álmodom
csillogó szemedről, mi csak engem látott,
örömedröl, mit csak velem osztottál meg,
tiszta szívedről, mi csak nekem dobbant,
szerelmedről, mit éreztem még akkor.
hiányzik, de hangomat elnyeli hangod,
nem kérhetem, hogy megadd azt,
mire nem tartasz érdemesnek,
s mikor újra behúnyom szemem,
annak látlak ki voltál:
boldognak és kedvesnek...