Múlt este feküdtem az ágyon,
Szememre nem jött édes álom.
Csak bámultam az ablakon át,
A végtelenül kék éjszakát.

Asztalomon képek hevertek,
És én a semmibe meredtem,
S csak egy szót suttogtam rekedten,
Még mindig ugyanazt: Szeretlek.

Ez a szó volt, mi ébren tartott,
Vagyis az érzés, mi bennem volt.
Szívemben őriztem egy arcot,
Akiért megvívtam sok harcot.

Képtelen voltam inni, enni,
Nem tudtam mást, csak őt szeretni,
De el kellett őt felejteni,
Mert ő csak mást tudott szeretni.

Azóta nem hallottam róla,
És végre eljött az az óra,
Végleg megfeledkeztem róla,
És így boldog vagyok azóta.

Múlt este feküdtem az ágyon,
Szememre jött végre az álom.
Álmaimban már nem őt várom,
És nélküle élem világom.