A csendnek van egy belső zaja,
Csak a magányos ember hallja.

Jönnek, mennek fejemben a gondolatok,
Hallom, rájuk milyen választ adok.

Lelkemben dúl a magány harca,
Meg, meg villan annak rút arca.

Zakatol a szívem, hevesen ver, dobog,
Múltamnak ködén át szerelmem fellobog.

Emlékek közt élve szívem egyre hívja,
Elvesztett szerelmem soha nem jő vissza.

Réteken, mezőkön, egyedül bolyongok,
Üldöznek, kísérnek, kínzó gondolatok.

Hagyjatok el engem, gyötrő gondolatok!
Távozzatok tőlem, zűrös, belső zajok!

Nem akarok én már a csendnek vallani,
Víg kacagást, zenét, szeretnék hallani!