A lány nyughatatlan szíve,
lassan hullt a sötét mélybe,
Szomorú angyalok imádkoztak érte,
Hogy ne legyen a Pokol Úrnője,

De az ima nem hatott,
A lány vasszívet kapott,
Nem érzett szerelmet, fájdalmat,
Szeretteitől kapott bántalmat,

Csak a halál és a könyv érdekelte,
Mely az útját a Pokoloba vezette,
A könyv melyet, ha forgatott,
A Végzet utcáin sétálhatott,

Hol, minden lángol és oly nyugtató,
Mint gyermeknek az anyai szó,
Itt sétált a lány fájó vasszívvel,
Mely megrozsdál a jó könnyeivel,

S egyszer az útnak végeszakadt,
A lány arcán könnycsepp szaladt,
Csak vége volt, nem volt ott semmi,
S Ő nem tudta mit kell tenni,

Villámlik, dörög s az eső megered,
A lány minden testrészében didereg,
Fél de tudja ez talán a vég,
Ez a fájdalom, ez az ami szép,

Ekkor letekint a földre bánatos szeme,
Lát egy tükröt, s magát benne,
Magát, mögötte a Pokol tüzével,
Minden haragjával, minden félelmével,

Megijed, s visszaakar lépni,
De a Pokol Úrától nem lehet ellépni,
Keserves órákon át küzd a Gonosszal,
Mely a lány szívét évek óta uralta,

Vér fakadt szájából halovány bőrére,
A Gonosz ellen nem volt már esélye,
Egy utolsó ima, egy utolsó kép,
S a lány a Pokolba lép...