Terülj, terülj, asztalkám!

Andi csupa szív, kedves és állandóan mosolygós lény volt. Igazi nő. Korát és súlyát meghazudtoló tempóban sürgött forgott a konyhában, lakásban. Ötvenes évei közelében járt, de olyan jó kedélyű, természetes és nőies, amilyen csak egy ilyen molettnek mondott anyatípus lehet.
Hihetetlen szeretettel gondozta István nővérét, Icát.
István amolyan totyakos-pocakos ”öregedecskedő” ács volt aki, már nem jár fel a tetőre, hanem csak lentről irányítja a csapatot. Igaz, ”öregecskedő” is volt, meg pocakos is, de Andi éppen így szerette.
Ica gerincsérvvel feküdt, nehezére esett még fel ülnie is. Arra próbálta rávenni sógornőjét, hogy ne kelljen felülnie a vacsorához, hanem mint a rómaiak annak idején fekve ehessen.

Andi kedvesen mesélte a kérést az asztalnál a családnak. Levi, Ica fia, akinek mindenhez volt egy története, most is belefogott, és átéléssel mesélte:
- Régen, a kínai császár udvarában, nem csak, hogy fekve ettek, hanem fiatal, karcsú, pucér lányokra terítettek.
István szemei előtt megjelentek a csodás, vékony kínai lányok, különböző zöldségekkel, salátákkal beterítve. Ránézett az asztalon illatozó rántotthúsra, sültkrumplira, s egyéb finomságokra. Gondolkodás nélkül jelentette be kérését.
- Nekem anyátokra terítsetek!