A kis csupasz, az egymás mellé tolt ágyak szélén ült és csacsogott, csacsogott, csacsogott megállás nélkül.
Csupasz volt, a nagy melegben csak egy kis fürdő bugyi volt rajta. Csupasz, amilyen csupasz csak egy 4 éves kis vékony, áttetsző bőrű, az ennivalót csak csipegető, hosszúkás arcú, elől éppen újra nőtt fogú, hosszú haját ló farokban hordó, kislány lehet.
-Tudom ám, Ti kik vagytok,- mondta és már kacagott is- ti vagytok az asztalosok, akik a galériámat készítitek. És mikor lesz kész?- kérdezte tizenötezredszer is, de olyan kedvesen, hogy még csak türelmetlen sem lehetett az ember, nem hogy zavarta volna.
Estére kész lesz, de ha nem, akkor majd mi alszunk itt, te pedig elmész addig hozzánk...
--ez vicces- mondta a kis gerle és kacagni kezdett. Kacagott, de olyan kedvesen és jó ízűen, hogy a legszomorúbb embernek is megvidámítaná a lelkét. Csupa egészség, játék és szeretett volt ebben a kacagásban. (vajon mi, felnőttek mikor és miért felejtünk el, így szívből, gondtalanul, és természetesen őszintén kacagni?)

Olyan vagy mint egy kis kacagó gerle, mondta neki Judit, aki elkísérte Eleket a munkába, és segített neki festeni a galériát.
Erika elszaladt, és hangosan kiabálta az apjának- gerle vagyok, kacagó gerle!-
kacagott hangosan- gerle vagyok, apa, azt mondta a néni, hogy kacagó gerle vagyok, és ez olyan vicces!