Egyik hétvégén, valami morcos, ballábasra sikerült felkelés után kinéztem az ablakon. Már a látványtól is futkosni kezdett hátamon a hideg. Süvöltve hordta a porrá fagyott havat a szél, a fák ágait már-már földig húzta a zúzmara, szegények csak panaszosan csörgették megfagyott tagjaikat, s rémülten várták azt a pillanatot, mikor valamely fékezhetetlen légáram derékba töri fagyos testüket. Bizony én is aggódtam értük, na nem a jövő évi néhány szem alma miatt. Azért, mert ezek a fák már ide tartoznak. Az ember hamarabb végez a metszéssel, csodálkozik, miért maradt a tartályban permetszer, hiszen évek óta ugyanannyit permetez, vajon miért van hófúvás, ott, ahol eddig nem szokott lenni? Ja, mert nincs annyi ág, kevesebb a levélfelület, amit védeni kellene kártevőktől, és aminek védeni kellene az udvart a széltől, hótól. Mindez azért, mert egy fánk kitört. Űrt hagyott maga után. A kertben is, a szívemben is. Mert egy élettel lett kevesebb az udvarban, egy élettel, amivel törődni kellet, és ami a legönzetlenebb módon hálálta meg a törődést. Szerencsére a gyümölcsfák velem ellentétben kitartóak. Ők állják a sarat, - pardon, szelet és havat - én meg, miután kávémat is sikerült szinte ihatatlanra készítenem, úgy határozom: nem vagyok hajlandó kimozdulni ma, inkább lekuporodom egy fotelbe, és elolvasom a mai újságot.
A címlapon hatalmas cikk adja tudtomra, hogy Inotán bezárják az alumínium-kohót. 363 dolgozó februártól elveszíti munkáját. A lap bal szélén lévő keskeny hasáb címe: Jelszavak helyett cselekvés! Alatta egy igen egyszerű, szép, ékes magyarnyelvű mondat: "A hétköznapok politikáját szerettük volna megvalósítani. Jelszavak, indulatok, frázisok helyett olyan politikát, ami az országban minél több embert ér el lehetőleg pozitív hatásaival". Szemem ide-oda cikázik, majd agyamban kikristályosodik a kérdés: Ezt lemerték írni egy lapra? Gyorsan tovább is lapozok. A dolgozókat sajnálom. De a többi már politika! Azzal meg úgy vagyok, mint a tökfőzelékkel fasírt nélkül, amíg lehet mást kérni... Szóval lapoztam: politika. Lapozok. Aha, itt már van egy-két érdekesség is. Megyénkben volt két koncert, magtár épült, másutt segítettek az időseken, megint másutt rengetegen adtak vért. De nézzük tovább: van, ahol jövőre kevesebbet fizet a lakosság a szemétszállításért. Megtudom azt is, hogy jövőre nem lesz olcsóbb az új személyautók ára, hogy átalakul az agrárium, megismerkedem hét tévedéssel a csontritkulással kapcsolatban. Aztán: vehetek lakást, házat, autót, régiséget, mindent, mi szem szájnak ingere. Ha pedig az a nagyon valószínűtlen esemény fordulna elő, hogy nincs ezekre pénzem, máris választhatok egyet a három garantáltan a legeslegkedvezőbb, de tényleg a legjobb, legkisebb kamatú, még a bank hálás, hogy pénzt ad nekem hitel közül. Aki valami csoda folytán alacsony vérnyomással küszködne ebben a mai világban, nos, jó szívvel ajánlom a napilap olvasást. Az átolvasott oldalak számával egyenes arányban emelkedik a vérnyomás.
Aztán történt egy kisebb csoda. Nem, kedves olvasó, nem találtam egy valóban jó cikket. Karistoló, kopogó zörejt halottam az ablakpárkány felől. Kinéztem. Az újságot félre tettem, és a kamrába ballagtam. Dióbelet fűztem cérnára, s az udvarra mentem. A füzéreket a konyhaablakkal szemközti fára aggattam. Körbenéztem a kertben. Hideg van, fúj a szél, elkelne ide egy madáretető. Amint a ház felé mentem, már terveket készítettem, hogyan lehetne a legjobban megcsinálni. Észre sem vettem, hogy pár perc azon a hideg szeles udvaron, amitől reggel annyira ódzkodtam, a szélnek elegendő volt arra, hogy messzire fújja fejemből a sok maszlagot, amit önként vettem magamhoz az újságból.
Odabent megint kinéztem az ablakon. Három cinege lakmározott a dióból. Talán köztük volt az is, amelyik az előbb bánatosan, kérőn a szemembe nézett az ablakpárkányról:
- Hideg van, fúj a szél, fázom, éhes vagyok! Nem tudnál segíteni?
Azon a reggel, két cérnavékony cinegeláb karistolása, egy parányi csőr kereső kopogása, s a kismadár szemének az életért való könyörgése volt az első, igazán fontos hír számomra.