Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Egerészölyv
Alkotások száma: 48
Regisztrált: 2006-10-16
Belépett: 2011-09-13
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (17)
-Haikuk (1)
-Egyéb prózai alkotások (4)
-Versek (11)
Képgaléria
-Fotók (11)
Feltöltve: 2007-01-25 21:43:04
Megtekintve: 901
Várakozás
Az öreg juhász az apró faház előtt üldögélt a padon. Arcára már mély ráncokat vésett az idő, barnára cserzett bőre olyan volt ezektől a ráncoktól, mint ősszel a földek sokat tudó barázdái. Szeme messze elmerengett, mostanában egyre többet időzött a kék ég békés végtelenjében. Órákat bírt így ülni, szinte mozdulatlanul, aztán napnyugta előtt, mintha megcsípte volna valami nyughatatlan szúnyog, mocorogni kezdett. Körmével megpiszkálgatta kampósbotját, mely majdnem oly vén volt, mint ő maga. Aztán komótosan fölállt, fejébe nyomta kalapját, és elindult a tető felé.
- Megy megin’ papa? – kérdezte a ház körül serénykedő fiatalasszony.
- Menek, menek. - motyogta bajsza alatt – Ne várjon soká az a lány.
- Menjen papa, aztán vigyázzon.
- Minek mán az ilyen öregembernek vigyázni. Ha majd menni köll, hát menni köll.
- Azér’ csak gyüjjön haza vacsorára… - szólt utána az asszony.
Estefelé, mikor a férjura behajtotta a nyájat, örömmel nézett a kéményre, mely csendesen füstölögve maga volt a vacsora, a gondoskodás, az otthon ígérete. A házba lépve megölelte feleségét, majd az asztalhoz ült.
- Bátyám még nem jött meg?
- Nem.
- Soká elbóklászik ma.
- Merjen, mer’ kihül az étel. A papa meg majd meggyün.
- Nem úgy van. Majd gyüvök.
Azzal magára dobta subáját, fogta a botját és elindult.
- De hát hová megy? Azt se tudjuk merre kóborol a tata. Merre viszi a bolondos esze.
A juhásznak összerándult a szemöldöke, de nyelt egyet, és csak enyit mondott:
- Amit nem tudsz, abba ne szólj bele.
Megilletődött az asszony, mert alig egy hónapja voltak házasok, nem szokott még a kemény szóhoz. De a juhász már bevette magát az erdőbe.
Hosszú léptekkel sietett a tető felé oda, ahonnan rálátni a Borzas-hegyre. Régen sokat üldögéltek azon a tetőn az öreg juhásszal. Nézték a lenyugvó napot.
- Tudod fiam, - mondta mindig az öreg – a Nap, a Borzast szereti a legjobban az összes hegyek közül.
- Miért gondulja Jósti bátya?
- Mert ez az egyetlen hegy, aminek a Nap álmot csókul a szemére, mielőtt alunni mén.
Nagyot hallgattak ilyenkor.
A legényke cseperedett, és egyre többet járt le a faluba. Először búcsúkor. Aztán vasárnaponként. Később már egy-egy hétköznap délután is megjegyezte:
- Kerülnék egyet Jósti bátyám, ha nem vóna baj.
Az öreg csak bólintott ilyenkor. „A fiataloknak menni köll. Hát menjenek.” Aztán egyszer, mikor a napnyugtát nézték a tetőn, megszólalt a legény:
- Jósti bátya!
- No!
- Én gondútam valamit.
- A’ lehet. Mit gondútá édes fiam?
- Szeretnék megházasodni.
- Jóravaló lány?
- Az. A Törőék lánya, a Sára. Dejszen, ismeri Jósti bátyám.
- Ösmerem. Én mᒠöreg vagyok. Meg aztán emberré cseperedett az a csenevész legényke mellettem.
- Jó tanítóm volt. Apám se lehetett vóna jobb.
- Mondok valamit. – soká mesélt akkor az öreg, szomorú mesét. Aztán megtörölte a szemét.
- Ha szeretitek egymást, én áldásomat adom. Most hagyj magamra kicsit.
Akkor, igen akkor elszakadt valami régi-régi kötelék kettőjük között. Nem volt az öreg szava kevésbé kedves, mint máskor, de hirtelen megöregedett. A lakodalom után egyre ritkábban szólt, inkább csak akkor, ha kérdezték. És ma nem jött haza vacsorára. Sietett a fiatal juhász, de érezte, hiába siet. A tetőre érve megtorpant, levette kalapját, és vállát rázni kezdte valami mélyről törő, ősi, halk zokogás.
- Apám, apám. – motyogta.
Felderengett emlékében az öreg fiatal szikár alakja. Mikor megjelent az árvaházban. Mikor értő szemével végigmérte őt, a vézna kisfiút, és rámosolygott a szeme.
- Jaj, ne ezt vigye. Olyan gyönge nem bírja a munkát. Nem való ez semmire.
- Azt majd én tudom, kegyelmes asszony. – dörögte érces hangon, és az előbb oly mosolygós szeme most villámokat szórt.
- Hogy hínak, fiam?
- Lakos Józsika vagyok. – válaszolta halkan.
- Milyen kis vékonyka vagy. Nem eszel te itt eleget, igaz-e?
- Kérem, itt pontosan ki van számolva az ételadag. Pont annyit kapnak, amennyi kell!
- A gyerekkel beszélek, kegyelmes asszony!
- Jó, jó csak tessék. – azzal az árvaház vezetője tüntetően elvonult.
- Ettél te mᒠjuhtúrót? He? Hát szalonnát friss kenyérrel?
A gyerek csak rázta fejét.
- Nohát, idehallgass! Neked nincs senkid, igaz-e?
- Nincs.
- Akkor, ha akarod, mától az én fiam leszel. Hegyen fogunk lakni, és juhokat terelünk, korán kelünk, sokat dógozunk és törődünk, de jó élet az, elhiszed? No mit mondasz? Eljössz velem?
A gyerek nem szólt, csak megfogta a juhász nagy kezét. Az elmosolyodott, és megsimogatta a buksi fejet.
- Jól van, no! Most még egy kicsinyt várjál itt, mert nekem beszélnem kell a kegyelmes asszonnyal.
Így lett hát a kis Józsi, az öreg Jósti fia. Ott nőtt fel a hegyen, a hegy, és az öreg nevelte emberré, a hegyen kapta az első csókot, úgy érezte, hogy őt a hegyből faragták. Részének érzett minden fűszálat, a bokrok közt búvó őzet, a fák egyenes derekát, saját énekének vélte a farkasok bús vonyítását, a tücskök nyári ciripelését, hitte, hogy a szél őt is simogatja, a nap nevet rá, és őt, Józsit a juhászlegényt szereti a hegy. Ő is szerette a hegyet. Alighanem így volt ezzel az öreg is. Ott, a tetőn árulta el fiának az egyetlen titkát.
- Tudod fiam, sajnálom hogy nem volt anyád. Ilyenforma voltam, mint most te. Jártam a faluba’ búcsúkor, majd vasárnaponként. Aztán délutánonként, ha tudtam, kerültem egyet. Utána meg nősülni akartan én is. Az én babámat Esztinek hítták. Mindig itt találkoztunk a tetőn. Egyszer épp búcsúztunk, a Nap akkor szállt a Borzas homlokára. Akkor mondta, hogy a Nap, a Borzast szereti a legjobban, mert csak neki csókol álmot a szemére. Hát a tető lett a mi szerelmünk titkainak tudója. Menyasszonyom volt már, mikor el kellet mennie a városba. Azt mondta, két nap múlva itt lesz a tetőn, mikor a Nap megcsókolja a Borzast. Én itt vártam. Aztán késő este a Tokodi Jancsi nyit be hozzánk falfehéren.
- Jósti, a vonat. Kisiklott. Az Eszti és a húga…
- Hát én ezért jövök mindennap a tetőre, mer’ mit szól majd, ha nem talál itt.

*

- Hát nem találta meg? Jajj ne haraguggyon hogy olyanformán szóltam az este. Hiszen szeretem én a papát, mint a tulajdon apámat. Mi van magával, hát nem találta meg? Szóljon már valamit
- Megtaláltam.
- Csak nincs valami baja?
- Mᒠnincs. Eljött hozzá a babája. Megvárta…
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2007-01-26 22:38:40
Óh, hát ez nagyon szép volt, pedig olyan egyszerű a történet is és a fogalmazás is. De épp ez tetszik benne, hogy olyan egyszerűen tudod előadni, ahogy ezek az emberek éltek ott a hegyen. Az tetszett a legjobban, ahogy leírtad, mennyire a magáénak érzi a hegyet a fiatal juhász. Ez annyira emberi volt, de olyan ritka a megfogalmazása... Nagyon tetszik, írj még sok ilyen gyönyörűt!
2007-01-26 20:08:00
Szerettem volna balra zárni, csak van, amikor a tehnika megvicceli az embert...
Majd legközelebb! :)
2007-01-26 19:45:40
Ez nagyon jó! Az eleje emlékeztet kicsit Fekete István stílusára, és hát azt is csípem :) Tényleg jó, még sok ilyent! Illetve ennél már csak jobbakat! Végszóként javaslom Neked is a balra zárt használatát a könnyebb olvashatóság végett!
2007-01-26 18:50:42
Ezt a kritikát csak megköszönni tudom, és igyekszem erőt és hitet meríteni, hogy írjak. Ha manapság sz általam fontosnak tartott értékek/érzések kiveszőben vannak is, én igyekszem küzdeni azért, hogy az emberek ne feledjék őket. Ezért köszönöm a dícsérő szavaid kedves Anonymus, erőt adsz a folytatáshoz....