Esik. Az ereszről kis patakokban
locsogva szalad ölelésért a
földhöz a víz.
Odabenn nem világít egyetlen
lámpa sem. Gyertya mellett
kuporog a család. Vidámak,
diót majszoló gyerekek kacaja
száll az udvaron.
Az istállóban párát lehelnek a
lovak, a szénában cirmos
kandúr szendereg.

Az ütést nem is érezte talán,
csak elhevert holtan a szemetes
járdán. Az autó nem fékezett...
Homlokáról az eső mosta le vérét,
testét körbeállták a nyálcsorgató
bámészkodók.
A föld embere kiterítve a betonon...
A miniszter rendelte a városba a
pénz századában a csökönyös, diplomás parasztot.
Védte a földet. A miniszter eladta.
A miniszter megölte. Elesett. A föld befogadja...

Esik. Az ereszen fájdalmat kopognak
a cseppek. Riadtan nyerítenek a lovak,
a kandúr mereven, némán nézi a lelket.
Az asszony szíve furcsa görcsbe rándul,
hideg ujjait köréfonja a szorongás.
Lemondó, csendes búcsút pislákol a
gyertya szerény lángja:
"Fentről majd vigyázok rátok."
A gyerekek kacagnak.
Még nem tudják, hogy árvák...