Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Egerészölyv
Alkotások száma: 48
Regisztrált: 2006-10-16
Belépett: 2011-09-13
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (17)
-Haikuk (1)
-Egyéb prózai alkotások (4)
-Versek (11)
Képgaléria
-Fotók (11)
Feltöltve: 2006-10-17 15:30:54
Megtekintve: 2114
Erdő és patak
A magasles felett trónolt a Nap, úgy tűnt, néhány pillanatra megállapodott égi útján. Megértem, azon a magaslesen én is szeretek ücsörögni. Ücsörögni a havas csendben, hóvirágillatban, lesni a tavaszi vetések zöldjét; kombájnok távolról jövő moraja mellett, meleg tarlószagú estéken hallgatni a halódó kalászok sóhaját, tarka erdőket bámulva búcsúzni a nyártól és az őszt köszönteni, majd temetni az első hópelyhekkel együtt búcsúdalt énekelve, télen cinegéket figyelni amint eleség után kutatnak az alvó csipkebokrokon. Ücsörögni, évről évre...
Most azonban nem a les felé tartunk. Emesével csak megbámuljuk barátunkat, majd elkanyarodunk az úttal együtt az erdei forrás felé. Emesével tegnap reggel találkoztam boltba menet. Beszélgettünk kicsit, majd megkérdezte:
- Nincs kedved holnap elsétálni a forráshoz? Jövő héten Amerikába utazom. Soká jövök haza...
- Menjünk. - mondtam, s most ballagunk.
Az erdőbe érve mindketten éreztük, hogy valami változott. Az erdőben is, bennünk is. A máskor csacsogó erdő most néma, ahogy mi sem szólunk egymáshoz egész úton. Töröm a fejem, mi ez a nyomasztó csend? Aztán a forrásból eredő erecske medréhez érve döbbenten látom: a meder üres. Árván fekszenek benn a száraz faágak, a kövek is komor, piszkos, régen elfeledett holtak sírköveként meredeznek.
- Hol a víz? - bámulunk mindketten értetlenül, majd hosszú léptekkel sietünk a forrás felé. Odaérve aztán elszomorodik a szívem. Valami "ügyes" ember kövekből és ócska, fekete fóliából kisebb gátat épített a forrás után. Az eredmény? Bűzös, kb. 30 m2 területű pocsolya a forrás körül, s a víz, ami máskor vidáman és harsányan szaladt medrében ott toporgott a gát mögött. "Na nem!" - bődül el bennem valami, azzal megragadom a legfelső követ, és messze hajítom. Emese a fóliába kapaszkodik bele, húzza, tépi, én egyre szórom a köveket, mígnem egy nagyobb rántásra Emese fenékre ül, kezében a fóliával bután néz rám, aztán elmosolyodik:
- Kiszabadult! - kiáltja, azzal fölugrik, megfogja a kezem, és rohanunk a meder mellet, egy lépéssel mindig a víz előtt. Mikor a víz elkerül minket, pihegve támasztjuk hátunkat egy bükkfának. Csak lélegzetünk hallatszik, meg a patak. Újra rohan, simogatja köveket, könnyű csónakként magával sodorja a sárga leveleket, letépi a régi pókhálót az ágakról, és hangja lassan megtölti az erdőt. Lám, az erdő beszélni kezd:
- Köszönöm! - bólogatják méltósággal a fák, susogja csendesen az őszi avar, köszönömöt csobog a víz a kövekről aláhullva, majd az erdő sóhajt egy nagyot, és boldog megelégedéssel öleli magához visszakapott kedvesét, a patakot.
Hazafelé ballagva átölelem Emesét, és megkérdem:
- Minek mész te Amerikába?
- Kaptam egy jó munkát. Megfizetnek, nem érdemes itthon maradni.
- Fura, pár éve még mást mondtál.
- Tudom, de felnőttünk. Gyerekként anyáink elénk tették a kenyeret. Nem vagyunk már gyerekek, tudjuk jól, mi a kenyér ára.
- Emese, nem vitázom, de ez azért nem a kenyérről szól. Ez szebb házról, nagyobb autóról, fényesebb sikerről szól. És te ezekért itt hagyod a Bakonyt, az erdőt, a forrást, a lest. A lest, ahol először adtam hóvirágot neked...
- És az első csókot! Ne hidd, hogy nem fognak hiányozni. A Bakony, a forrás, a les, az emlékeink, a gyerekkorunk. De ha valaha, odakint valahol egy patakot látok, mind eszembe jutnak. És eszembe jutsz te is, mert szerettél, és mindig úgy szóltál hozzám, mint a fákhoz a patak. Őszintén, hol lágyan, hol szilajul de mindig szeretettel, az erdő hangján.
Nem szólunk már semmit, csöndben megyünk tovább. Aztán az jut eszembe, hogy egy ország és az ottani nép viszonya valahogy olyan, mint a mi patakunk, és erdőnk. A patak ugyanis nem létezhet erdő nélkül, hiszen ott a medre. Ha új medret keres, az erdő tán nem hal bele a patak hiányába, csak elveszti a hangját, kissé kopárabbá válik, és soha többé nem lesz olyan, mint régen volt...
A leshez érve megállunk egy kicsit, lassan elengedjük egymás kezét, és mint két patak, sóhajtva, külön-külön mederben indulunk a rév, a "Nagy Tenger" felé.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2006-10-19 23:56:59
A megélhetés,a jólét nagy úr. A mult században sok százezer hazánkfia ment Amerikába a családnak pénzt keresni.A legtöbb kinn ragadt,de sokan hazatértek,kis vagyonkával. Visszahúzza a lány szivét a szülőföld igézete,a Bakony,de ő már döntött:kimegy,hogy jobblétet teremtsen magának. Tanulságos írás.
2006-10-19 11:52:27
Lehet, hogy csak zaklatott a lelkiállapotom manapság, de nem szívesen olvasok ilyesmit. Pedig tetszik, és nagyon jó. Gratulálok!
2006-10-18 23:08:21
Köszönöm, örülök hogy tetszett!