Fájdalom él lelkemben,
Kín lüktet a fejemben,
Testem is csak gyötrődik,
Szívem lassan haldoklik.

Szeretnék egy gép lenni,
Talpig acélban fényleni,
Fejemben csak egy Chip,
Mellemben a hideg semmi.

Szánalmas ember vagyok,
Testem csak hús és csont,
Fejemben elmém egy kín,
Mellemben a szívem sír.

Érzelmek támadnak rám,
Mellkasomat szaggatják,
Testemben a húsom fáj,
Fejemben félelem jár.

Félelmem mérgezi testemet,
Félelmem vagdossa lelkemet,
Félelmem fájdítja szívemet,
Félelmem lüktet fejemben.

Elmém és szívem harcol,
Vagy épp együtt kínoz,
Mindíg van egy ellenfél,
Versenyezni kell, de MIÉRT?

Szememben a tűz alig ég,
Fürkészi a túlpartot még,
Boldogságom odaát találom,
De ellenfeleim a hullámok.

Elmém egy zavart tenger,
Örvénylő kék rentgeteg,
Elmém egy nagy fegyver,
Hullámsírba eltemethet.

Szememben ég a csillag,
Fájdalmasan vágyik utánad,
Csillagom érzi, hogy létezel,
Vajon ha küzdök, elérlek e?

Tán galaxis végében lakozol,
Fényed is csak késve láthatom,
Fénysugaram ha megkaptad,
Talán már ki is aludtam.

Csillagfényben egy tölgy úszik,
Patak partjám lassan öregszik,
Életét lassan elemészti a rét,
Lassan a körforgás elejébe lép.

Fájdalom rágja őt belülről,
Fájdalom vágja őt kívülről,
Nem zavarja a kín és szenvedés,
Nyomorultul él inkább másokért.

Lágy zene szeli át a légtengert,
Engedi, hogy én jót is érezzek,
Húsom remeg minden hang után,
Remegek ha hallom e zongorát.

Remegünk-reszketünk együtt,
Mi mind én bennem létezünk,
A gép, az ember az érzelemtenger,
A csillag, a tölgy magányt lel.