Dávid a megszokott sorrendben tette a mandala metszéspontjaira a kristályokat. A haját rutinszerűen tűrte az alig láthatóan hegyesedő füle mögé. A falhoz tolt kanapén hollófekete hajú lány ült, fitos orra, és kicsivel hegyesebb füle meglepően hasonlatossá tette a fiúhoz. Fintorgott, mikor a másik lassan elővette a kis fémládikót. A hangjában kaján türelmetlenség bújkált.
- Sokáig tart még? – Dávid majdnem kiejtette a kezéből a súlyos ezüst pentagrammát.
- A francba, Mona, ne szívassál már! Pontosan tudod, meddig tart! Minél többször beleszólsz, annál tovább. Nem egy szép kék tűzgolyót eszkábálok itt neked, úgyhogy légy szíves!
- Mi bajod van a tűzgolyókkal? Ezerszer többet ér, mint a te szertartásos pepecseléseid. – Mona kezében gyerekfejnyi lángoló gömb jelent meg, azt dobálgatta, mint egy strandlabdát. Dávid nagy sóhajjal tette a helyére az utolsó jelet, a vésett fehérarany lapocskát.
- Lássuk, itt vagy-e, kislány!
- Miből gondolod, hogy nő? – a lány előrehajolt ültében, de Dávid szeme már lecsukódott, elméje a villámnál is gyorsabban járta be a nyüzsgő nagyváros éjszakáját. Egyszerre érzékelte ezer és ezer ember jelenlétét, majd tovább is siklott. Nem embert keresett, hanem tündért. Illetve tündérmágust. Rajtuk kívül az utolsót a fajtájukból. Mikor pár perc múlva megtalálta, kínos lassúsággal olvadt vissza a testébe. Tartott tőle, Mona megint kieszelt valami „tréfát”, csak hogy érdekesebb legyen a visszatérés. Mikor meglátta az egyik metszéspontba helyezett, amúgy mágikusan teljesen inaktív kis ólomkatonát, csak megcsóválta a fejét. Lelki szemei előtt egy kép tárult fel, amint a tűzgolyóval bíbelődő Monát arcba nyomja egy poroltó tartalmával. Mosolyogva tolta ki a bábut a körön kívülre. Mona a mozdulatot látva megveregette Dávid vállát.
- Ki kéne próbálnod a sakkot. Szerintem tetszene.

***

- Ez lesz az. Persze miért is lenne szabad parkoló. Asszem sétálnunk kell kicsit.
- Biztos ide jövünk? Lepra egy környék. – Mona hangja nem csengett túl bíztatóan. – Basszus, azt a csajt meg mindjárt összeverik! – a kocsmaajtón fekete hajú lányt löktek ki, bele egy pocsolyába. Három nagydarab férfi jött ki utána röhögve, az egyik felemelte, és egy parkoló kocsihoz nyomta. Az épület előtt iszogató, beszélgető majd két tucat fiatal megpróbált nem túl feltűnően bámulni. Páran arrébb is mentek. A csaj elkezdte ököllel ütni a fickó mellkasát, mire egy hatalmas pofontól felhasalt a motorháztetőre. Az előreomló haja alól feltűnően hegyes fülek kandikáltak ki.
- A francba, Mona, őt kerestük! – a mondat végét elnyelte a fékcsikorgás. Dávid hátramenetbe lökte a váltót, majd nekidurrantott a férfiakhoz legközelebbi kocsinak. Az álldogálók riadt gyerekseregként ugrottak a falhoz, az egyik nagydarab pedig ráüvöltött a kiszálló fiatalokra.
- Mivan mazsola! Nehogymár itt megzúzd a kocsimat! Ne várd meg, míg elkaplak!
- Mert mit csinálsz, köcsög? Elfenekelsz? – Mona vigyorogva felé lendítette a jobbját, mire a távolabbi fickó nagy reccsenéssel a falhoz vágódott. Vércsíkot húzott, ahogy rongykupacként lassan a földre csúszott. A bámészkodók maradéka ekkor döntött úgy, hogy jobb lesz nekik benn. Dávid a másik kettőhöz fordult, megnyúlt arcán a mosoly felfedte a szájában sorakozó tűhegyes, kisujjnyi fogakat. Inkább hörgés, mint csatakiáltás tört elő a torkából, ahogy a megkövülten álló másik kettőre vetette magát. Mire pisloghattak volna, már feltépett mellkassal, megharapdált nyakkal hevertek a földön. Dávid fogai recsegve húzódtak vissza alaphelyzetbe.
- Na tűnjünk innen, ha már így elrendezted ezeket a csicskákat! – Mona nem rejtette véka alá a rosszallását. – Meghagyhattad volna nekem őket is. Falhoz kenem őket, és ugyanott vagyunk. Ezeknek most kinéz egy hosszú hétvége a kórházban.
- Jaj, ne játsszad már itt a szende kislányt! Tudom, hogy te se fogtad volna vissza magad! – Dávid még kicsit zihált. A test korlátait nem lehet büntetlenül átlépni. Mona a föld felé nyújtotta a kezét, a járda betonjából kiszakadt egy darab, a tenyerébe simult, majd egy bozótvágó kés formáját vette fel.
- Na igen, semmi sem versenyezhet a jó öreg csonkolással! – nevetve suhintotta meg a betonpengét, majd a földre dobta, ahol az nyomban visszaváltozott alaktalan törmelékké.
- Pakoljuk be a csajt, aztán menjünk.

***

- Violának hívnak. Köszönöm. – az idegen lány az arcára szorította a vizes zsebkendőt. Mona leplezetlen érdeklődéssel figyelte.
- Miért nem bántál el velük? – Dávid jelentőségteljesen Monára nézett. Ha Violának nincs ereje, hiába kutattak utána már vagy egy éve. A Holdhívó szertartáshoz három mágusra van szükség. A segítségével nagy erejű őrzőszellemeket idézhetnek meg. Nem mintha szükségük lenne rájuk, de ha megtehetik, miért ne? Még így sem biztos, hogy sikerül, mert csak egy töredezett tekercsük volt, ami talán nem tartalmazta a teljes rítust. Viola hangja mindkettejük fejében egyszerre szólalt meg.
- Van erőm. Léleklátó vagyok. Sajnos túl sokan voltak ahhoz, hogy a három tahó, meg a nézelődők elméjét is megbénítsam.
Volt valami furcsa a hangtalan mosolyában, ahogy őket nézte, miközben a fejükben hallották a hangját. Dávidot sosem tapasztalt izgalom fogta el. Viola folytatta.
- Igazából valami hasonló miatt vagyok itt én is. Üzletet kell kötnöm, hogy hozzájussak a kódexhez. – Dávid nem bírta tovább.
- Kódex? Úgy érted, egy a mieink közül? – a fiú hangja megremegett, ahogy elképzelte, mit is jelenthet ez.
- Igen. Egy öreg tündéré. Szerencsére nincs ereje, a Kódex segítségével nem lettem volna ellenfél neki, ha esetleg rossz gondolatai támadnak.
- Mi hárman vagyunk az utolsó varázshasználók, szóval nem nagyon tudott volna ugrálni. Mi kell neki cserébe, amit itt megkaphatsz?
- A kocsma mögötti játékterem egy műkincskereskedőé. Van egy jáde áldozótőre, egy a tizenöt kelta sárkányhívó tőr közül. Az kell a vénségnek. Gondolom a békés öregkort a pikkelyesek között akarja eltölteni.
Dávid lesújtó pillantással nézett Monára. A lány mindig is piszkálta a szertartási kellékek szerinte gyerekes gyűjtögetésével, amire a pénzük nagy rész elment. Fél napig nem beszélt vele, mikor ötszázezret fizetett egy jáde áldozótőrért. Violához fordult.
- Nekem is van egy olyan tőr. Ha a Kódex teljes, és ép, probléma nélkül megválok tőle.
- A Kódex teljes, és ép. Magam láttam. – a fiú gondolatai között fürkészve folytatta -A Holdhívó szertartás pedig három teljes oldalt foglal el, szóval úgy gondolom szerencsések vagytok. – Viola felnézett a majdnem kerek holdra, majd vissza a fiúra. – Gondolom mielőbb megtartanátok a kis szeánszotokat, hogy legyenek okos kis háziszellemeitek.
Mona ellökte magát a kocsitól, majd kinyitotta az ajtót.
- Na azért annyira nem sietünk. Van még három éjszakánk! Most leginkább egy italt tudnék elviselni. Ha jól tudom, az állóhajón ma este az Anima lép fel.
- Bírom a csaj hangját. Tudtátok, hogy ő is tündér? – Dávid becsukta a lányok után az ajtót, majd beült a volán mögé. A kocsi kigördült a körútra, ahol a fényszórók fehérsége hamar beleolvadt a budapesti éjszaka színeibe.