Lassan csepegnek a percek,
éjfélt kondít az égbolt s most mégis
itt vagyunk, csak mi ketten.
Te olvasod mit én az anyagba szültem,
s fejed helyett most csak szemeid rezdülnek,
és talán röpke gondolatok kaparásszák homlokod:
Ezt most nem értem.

Pereg a papír ujjaid között,
tartod magasba s ferdén a fénynek,
tán nem jól látod mint a sorok néznek
vissza rád farkasszemet, és hiszed vagy sem,
magad sem tudod csak peregnek a percek,
ajkad tán mozdulna a szóra: Mi az ördög lelt téged?

Köszönöm, hogy kérdezed és gondolsz felém,
megvagyok az élet eme furcsa térfelén,
csak már nem játszom, tudod van ez így,
a gép forog, az alkotó...nos most engem hív.
De hogy lásd, én voltam vagyok s leszek,
megírom e pár sort hisz jól tudom,ez érdemed,
hogy tudd ki voltam, ki nézett rád,
kitől vártad a remény selyem fonalát.
Voltam én titkod őre, álmaid puha szemfedője,
voltam én a haragod rabja, dühöd oszló szárnycsapása,
El nem mondott szavak ősi jegyzéke...
Én voltam az árnyékod tükörképe.