Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Pora
Alkotások száma: 22
Regisztrált: 2006-08-29
Belépett: 2008-10-03
Publikált rovatok
Képgaléria
-Festmények (6)
-Rajzok (1)
-Fotók (2)
-Digitális alkotások (3)
Műfordítások
-Dalszövegek (7)
Feltöltve: 2006-08-29 19:11:53
Megtekintve: 2316
Opeth: Blackwater Park
OPETH: Blackwater park



1. Leprás vonzódás

Megint beléptünk a télbe.
Meztelenül, leheletemtől remegve.
A fedél alatt a végtagok szanaszét hevernek.
Mostantól fogva e koporsó a lakhelyed.
A tested én használom.
Szánalmasan festesz.
Szolgaként kedvem keresed.
Könnyeiddel csak ösztönzöl.
Túl vagyok a halálon.
Álmodozó vonzódás közepett
Erőt gyűjtvén, elhaló suttogás gyönyörében
Egyesül testem testeddel.
Láz tükrözte szörnyek.
Éjszakai vigasz, átlépi a határt;
A gyilkolást művészetté változtatja.
Napokon keresztül bent alszom.
Így enyhülök ébredtemkor.
Remegve, többre vágyva
Az őrültség tetőfokán
Szeress halálra.
A tavaszi napok eltűntek.
Megláttál és beengedtél.
Tartsd bent a szörnyeteget,
Amely búvóhelyemen vár megbilincselve.
Túl későn kiáltasz.
Elveszel utálatomban.
Eggyé válok bőröddel.
A bűn útjára lépve.
Tekinteted, rideg vonásaid szűz hóval fedve.
A sekélyes cselekedetek miatt történt mindez.
Siketítő sikoltás hatja át az éjszakát.
A feledésből kilépve,
Homályba érve,
Ábrándban rejtőzve,
Egyedül várni mégis megérte.


2. Elhagyatva

Kalapál,
A szív még mindig az ügyért kalapál.
Táplál,
A lélek, melyet még mindig a veszteség táplál.
Fájnak,
Végtagjaim még mindig a rohanástól fájnak.
Válasz,
Szemem elől hirtelen köddé válasz.
A hideg tovább él, bár megtörik az éjszaka,
Beleburkol a napról szóló rémálmaimba.
Hozzád,
Közelebb lépek hozzád.
Csábítás,
Éji terved a csábítás.
Sírna,
Ki az, ki itt érted sírna?
Halna,
Én volnék, ki könnyeidben meg is halna.
Most még gyászba döntesz, habár
Gondolataim tiszták, elhatározásom szilárd.
Szemeid mesterkélten mozognak.
Szívembe aggodalmat hoznak.
Fehér felhőkként lélegzed ki hazug szavaid.
Átszűrődnek lelkemen.
Utolsó órád ütött a Földön, itt.
Félelemmel bámulsz el mellettem.
Mellkasod tájékáról folyadék szivárog ki.
Kiszipolyoz engem is.
Köd fodrozódik vékony, fehér nyakad körül.
Vonallá rajzolódik előttem, itt belül.
E haldokló roncs: hideg ujjak.
Enyém a pillanat.
Segíts meggyógyítanom téged.
Vétkeidért hadd én bűnhődjek.
Segíts itthagynom téged.
Ahogy az idő is elmúlik felőled.
Megint leszáll az éjszaka.
Elviszi, ami maradt belőlem.
Enyhe rándulás, didergő tetem.
Vízzel feldíszítve, a repedéseket kitöltve.
A szokás szerint karjaim közt tartalak erősen,
Amire szükséged van most, ez minden.


3. Szüret

Maradj még velem.
Emelkedj a gyarlóság fölé.
Készítsd el végső nyughelyem
Mellkasomba töltvén.

A gyümölcsösben sétálva a kapu mellett ellesek.
Romlott látvány jutott nekünk, kik nem tudtak várni eleget.
Hideg ölelésbe fúlva, osonó árnyak nyomában
A halál holdudvarát, csak elköltözést látok e világról.
A gyászoló siratót énekel, de a mártír én vagyok.

Kösd magad hozzám.
Sose hagyj magamra ezután.
Szemöldököm megtöri izzadtságom.
Kapott időm végét járom.

A gyümölcsösben sétálva a kapu mellett ellesek.
Romlott látvány jutott nekünk, kik nem tudtak várni eleget.
Hideg ölelésbe fúlva, osonó árnyak nyomában
A halál holdudvarát, csak elköltözést látok e világról.
A gyászoló siratót énekel, de a mártír én vagyok.

Lélek ihlette bűn
Parázslani bőröm alatt meg nem szűn.
Halvány ölelésbe burkolózom,
Így éri el, s érinti meg arcom.

A gyümölcsösben sétálva a kapu mellett ellesek.
Romlott látvány jutott nekünk, kik nem tudtak várni eleget.
Hideg ölelésbe fúlva, osonó árnyak nyomában
(Eressz szorításodon, engedj el az éjszakába)
A halál holdudvarát, csak elköltözést látok e világról.
A gyászoló siratót énekel, de a mártír én vagyok.


4. Lehull a lepel

Kérlek, gyógyítsd meg összezavartságom,
És taszíts vissza ahhoz a naphoz.
Elvonultságod magánya
Sötétséget hoz minden szavadba.
Húzz le megint,
És vezess fájdalomra.
Számolom az éjjeli órákat.
Elfojtott víziók rémálmokban.
Hatalmad halványan pislákol.
Kiszivárog, hogy megmutassa, mit birtokolsz.
Húzz le megint,
És vezess…
Odabenn pusztulás van.
E próbát elviselni nem bírom.
A talány által visszatartva
Nincs megkövetelt kritérium.
Halálos mintájú koszorúm
Teérted virágzik.
Halvány szellem a sarokban
Téged kényeztetésével eláraszt.
Ravasz ártatlansággal összezavarva
Erős hullámokat vet alatta.
Mutatja az utat a belső sírokba.
A körmök még vérzenek.
A gyengék hatalmának vége ez?
Mindig ugyanaz.
Altató azoknak, kik mindent elvesztettek.
Émelygek.
Szemem visszavillan nyakékeden
A megbánás ősi nézésével.
Elsétálsz, hátat fordítva.
Többé soha nem térsz vissza.
A földre ereszkedve,
Ahogy ráébrednek múlandóságukra az őszi levelek,
Megint hangodra ébredek,
És a nyomorúságba visszasüllyedek.


5. Novemberi sirató

Elveszve a semmi közepén
Még mindig az otthont keresvén
Elhagy, elfordul minden.
Az idő most jött el.
Az előjel valósággá válik, magával ragad.
Az előkészületek magvoltak, többet nem várhat.
A puszta visszatükröződés is utálatot ébreszt.
Legyőzhetetlen megpróbáltatások, keresztül e repedésen
A padlóra ömlenek, medencébe hullanak.
Engedj aludnom, meríts mély álomba.
Mint egy galamb szárnyaiba, úgy burkolódzom,
Úgy ájulok e gyengéd törődésbe.


6. Temetési portré

Vársz az ablak mellett.
A párkányon a lehelete a reggelnek.
A lusták még egy lehetőséget kapnak.
Tehát vársz, és élvezed a pillanatot.
Kívül fehérré válik a vászon.
Rubinvörös szempár a ködben.
A bűnöket eső mossa tisztára,
S mint folyékony köpeny, mindet eltakarja.
Lelked káprázat nyugtatja.
Toronyba zárva
A fegfőbb titok elrejtve,
Mint egy haszontalan gyermek.
Egy idegenért égő szív
A szelídek közé emelkedik,
Félelemmel a hazugok köré gyülekezik.
A föld mélyén megkeményedik.
Megijedsz, mikor összetalálkozunk.
Tiszteletadóan elfordulsz.
Örömöd forrását erős fogással elfojtom.
Elég ebből.
Hagyj el engem.
Meglátod majd,
Elpusztulsz kezeim közt.
Közel hozzád.
Hajba gabalyodva
Friss sebhellyel.
Elvihetlek magammal?
Hideg van.
Rubinvörös szempár a ködben.
Én vagyok az.
Te is olyan vagy, mint a többiek.
Apáik nevével bemocskolva.
Várom már zuhanásom,
Fájdalmaim másokra hagyom.


7. A borostyán motívumai


8. Blackwater park

Hitvallója
Az emberi tragédiáknak.
Mindannyiunkban ott lappang.
Haldoklók hívják az örökre elveszettet utoljára.
Rövid találkozás, vérző fájdalommal.
Leprások görnyednek a fák alatt,
Zavart monológokkal haldokolnak.
Perverzió virágzik a kanyar alatt,
Bukott keresők, kik nem érték el céljukat.
Szellembarátok pajzánkodnak
A csökkenő hold alatt.
A halál éve ez.
Hangszerét gyakorlásképp pengeti meg.
A legfőbb arató titkon,
Könnyedséggel takarítja be termését, minket.
Egy pillanat alatt megfertőzi a gyökereket
A termés égő betegsége.
Én csak személő vagyok,
Szószóló, ki a veszteségről készít dokumentumot.
Önhittségben lebegek,
Engem még nem érint ez.
Még távol a lélekharang,
Ezért gúnyolom gyászukat.
A halottak köré gyülekeznek,
Ujjal mutogatván a részletekre.
Undorodó hányások, több egyre,
Zabolátlan kétségbeesésbe rejtve.
Mostanra mindannyian mindent elvesztettünk.
A rémület pihéi szerteszóródnak közöttünk.
Az emberiség paródiája ez, hol születünk.
Egyenletes pulzussal, e pokoli lármában létezünk.
A tömeghez húzol.
Gonoszságra szomjúhozol.
Beteges viszonyok emelték e hatalmas jelet,
A nap örökre lenyugszik Blackwater park felett.


9. Még van élet a Nap alatt

Körülöttünk fény töri át a sötétséget,
Felfedvén a lábnyomokat e sír körül.
Elszáradt rózsákkal borított földhalom
Az elhunyt tiszteletére épül.

Elviszi-e a reggel valaha
Lelküket,
Akikért sírunk, azoknak?

Elhagyva, gyászolva.
Keresve, találva.
Megkötözve, szabadulva.
Téged sóhajtva.

A szűk templomhajóban fekete menet.
Megint eltávozott valaki, hogy felnyissa szemeinket.
A frissen temetett mellett
A föld mélyén én fekszem.

Amíg van élet a nap alatt,
Téged kérdez, hogy ki az.
S mikor a nap végéhez érkezik,
Tudjuk, kinek kell örökre várni itt.


10. A borostyán motívumai 2

Nélküled nem tudok hinni semmiben sem.
Halvány a remény, s csak álmaid fényében él.
Vége a nyárnak, lemegy a nap, eljön az éjszaka.
Várakozva kilép a sorból, majd eltűnik a láthatatlanba.

Mérged bennem, ereimben kavarog.
Bőröm öreg és késő szeptemberi esőkkel mocskolt.
Utolsó szavam neked az első lesz majd.
Továbbmegyek, bár hosszú út van még hátra.

Egy holdsütötte árny a falon,
Saját teremtményében megsemmisülni látom.
Az ősz sötét leplébe burkolódzva
Ez lenne a vég megnyilatkozása?




ŠCopyright: Pora, 2006. augusztus 28.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2007-04-25 20:50:28
Köszi. :)