Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Ookami
Alkotások száma: 5
Regisztrált: 2006-08-22
Belépett: 2012-05-11
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Mese (5)
Feltöltve: 2008-09-24 11:56:02
Megtekintve: 2817
Soturi – a fenyő dicsérete
Soturi – a fenyő dicsérete

Békés, meleg élettel teli téli éj köszönt be a kis házak hívogató ablakain. A sötétség leple alatt puha hótakaró vonta be lassan a ballagó idő által dajkált falut. A kis lakban, ahol immár hét éve élek, nyugodt csend honol. Csak a padló öreg fái között sóhajt egyet – egyet a Megfoghatatlan, amitől ugyan nem félünk, de mégis mulandóságunk jut róla eszünkbe. Az Apa és a fia – kedves férfiaim – az erdőn járnak, hogy csepp fenyőt hozzanak az Ünnepre. Míg érkezésük ideje eljön, a lányokkal, Annával és az Apróval termésekből díszeket készítünk a kicsi fenyő ékesítésére. Anna – szokás szerint – kérdez: Igaz, hogy a fenyőfát Jézus tiszteletére díszítjük fel? – Van, aki ezt hiszi, Kincsem. De Te nem ezt gondolod, ugye? – kapaszkodik bele a szavaimban lappangó más meggyőződésbe éles elméjű gyermekem. – Mi a bártorságáért díszítjük és azért, hogy emlékeztessen minket. – Mire kell emlékeznünk? …A SZERETETRE, Kicsim… Ugye erről is tudsz egy mesét?! – Nem mese ez, Gyermek…

Abban az időben történt, amikor még Osu volt az Északi Földek ura. Aranykora volt ez a békét vágyóknak. Ezer lüktetéssel teltek meg az erdők, a féllelkű emberek még nem mérgezték meg gondolattal és tettel a levegőt. Az Úr, aki nyolclábú lovon jár, kedvtelve járta birodalmát. Minden szegletét, minden lélekkel megáldott lakóját ismerte, mosolygott arca és fél szeme ragyogott, ahogy széjjelnézett. És az élők, de még a kövek és a moha is visszamosolyogtak a Bölcsre. Az évszakok lassú, örök körforgásban, egymást ölelve határozták meg a lét ritmusát. Még a szeszélyes Nővérek sem szőttek fájdalmas sorsot senkinek.
Amikor zöld, avarszagú lehelet jelezte a természet nyugovóra tértét, Észak lakói ünnepen adtak hálát a nyárért és a Természet ajándékaiért. A Teljesség ünnepén a tisztásokra gyűltek a boldogok és még a bánatos szívek is érezték, hogy tiszta vér mossa ki belőlük a fájdalmat. Hatalmas tüzek lobogtak, Valkea tüzei. Körülöttük tündérek járták táncukat, a fiatalok bolondoztak, a sok őszt megéltek pedig történetekkel szórakoztatták egymást és a legifjabbakat. Mindenki eljött…A föld állatai, az ég madarai, halandók és örökké élők. Itt voltak azok is, akik csak gondolatban léteztek. Eljöttek az Ősök, az árnyak és a régmúlt korok lényei is. Még Ogmit is megjelent egy félreeső tűznél, pedig mindenki tudja, hogy a szív nélkül élő ritkán hagyja el menedékét.
Egy szegletben, ahová a pillantás nehezen tör utat, csak a hang és a kacagás hatolhat el, parányi, kék lángú tűz pattogott. Soturi lobbantotta a tüzet. Átkozott, szomorú sorsú lénye volt ő a világnak. Gyönyörűszép lélekkel, halandó gyermekként, óriásnak született. Azok közé, akik a szépséget oly nagyra értékelték.
Amikor felserdült, és párt szeretett volna magának, akkor értette meg, mi volt a többiek szemében az a szánakozó fény, amivel ránéztek sokszor. Szép volt Soturi minden testvére, mint ahogy szépek voltak a szülei is. Ám Ő nem volt az. De ezt csak akkor kezdte megérteni, amikor már Ő sem csak a pajtást kereste, nem azt, akivel erdőt járva madarakkal incselkedtek, vagy farkaskölykökkel kergetőztek a bérceken. Amikor ifjú korba lépett, hirtelen mindenki elhagyta. Minden nevetés, ami körülötte volt, immár másfelé szállt. Azok, akik oly sokszor kopogtak be ablakán tanácsot kérve, elmaradtak mellőle. Keserves évek következtek. Mert Soturi olykor lassan, olykor villanó pengéhez hasonló gyorsasággal ébredt rá, hogy akik barátai voltak, csak kihasználták, de táncba már nem őt hívták. A lányok, akik mellette léptek az Ünnepen, csak azért csalták mézesmázos szavakkal, hogy rútsága még jobban kiemelje saját szépségüket. Ezer fájó tüske szaggatta szívét, a Magány cseppről – cseppre ólommérget csepegtetett tagjaiba, mely gyönyörűszép lelkét acélként fogta körül. Kétségbeesetten vergődött a páncél súlya alatt, de ezt a kínt nem akarta meglátni senki körülötte. A méreg, melyet egyetlen mosoly hatástalaníthatott volna, lassan megtörte benne a Reményt. Enélkül pedig gyönyörű lelke belekövült a Magány ölelésébe és a Szomorúság lobogott már csak a kék szemekben. Soturi gondolatain elhatalmasodott az Árnyék. Már nem vágyott a többiek közé, nem kiáltott kétségbeesetten a Holdnak, hogy MIÉRT???? – hátha meghallják a Nővérek és szebb sorsot szabnak neki. Mérgezett szíve elűzte otthonából. Elment a nevetők, vidámak, táncolók közül, fel a hegyekbe. Hiányát nem érezte meg a tavaszban fürdő város. Nem keresték. Ő pedig kiköltözött a létező világ legészakibb pontjára. Oda, ahová a szellő nem is jut el, csak az Északi szél jár arra, de az is pihen egyet, míg odaér.
Hatalmas erdőség vette körül fekete otthonát. Itt talált menedéket még Önmaga és az Emlékei elől is. Sokszor járta a vadont. Csodálta a fák szépségét és bölcsességét, hallgatta meséiket, figyelt rájuk. A fáktól, kövektől, széltől sok varázslatot tanult meg. Főleg olyan igéket hozott a szél, mellyel felejtést és szeretetet lehet kelteni, hiszen a lélekkel élők között ezek voltak a legnépszerűbbek. Soturi így ezer praktika tudója lett, de azokat nem tudta használni. Kit szeressen ott, ahol a Fény sem szeret hosszan időzni? A Magány, mely megmérgezte, érzéketlenné is tette. Alig telt el ezer év és már nem is vágyott ólommá lett szíve szeretetre.
Hosszú idő telt el, míg újra látni kívánta azokat, akik egykor kivetették maguk közül. Fák árnyékában lappangva, félelemtől remegő szívvel osont az Ünnepen a mulatozók közé. Amikor rájött, hogy levegőnél kevesebbre tartják és átnéznek rajta, régi sebei felszakadtak lelkében. Ugyanakkor megnyugvást is hozott a felismerés, hogy az óriások és a többi lény tudomást sem vesznek róla. Apró, kéklángú tüze csendesen, reszketve lobogott. És a rút arcon mosoly villant fel: Lám, ő is újra rakott tüzet, neki is loboghat Valkea, ő is láthatja Viltint a lángokban. Néha elhagyta árnyékos menedékét és a táncolók közé vegyült. Láthatatlanná tették füvekből főzött szerei, így került egyre közelebb a Mosolygókhoz. Lépett velük a tánc ritmusára, mindenkit megnézett közelről.
Libbent testetlen lelke ide – oda… Ám egyszer csak lehulltak szellő szárnyai. Csak állni tudott, mert meglátott valamit. Sinei táncolt a nagy tűznél, Osu és Vian gyermeke. Soturi nem ismerte az érzést, mi elillantotta a varázslatot és új lázat csókolt homlokára. Honnan is ismerhette volna azt, amit ma az emberek szerelemnek neveznek? Csak remegő tagjait igyekezett fékezni, szíve vad dobogását és ereinek lüktetését igyekezett csillapítani. Egy szempillantás alatt rabja lett a kicsi farkasnak. Attól a perctől kezdve csak az ő éjkék szemeibe akart nézni, csak az ő sudár termetét dicsérni és az ő bőrének illatát érezni. Gyönyörű lelke, mely otromba testének börtönében sínylődött, egyszerre ezer dalt kezdett dalolni és száz verssor zengte szívében Sinei szépségének himnuszát. Soturi úgy érezte, nincs eledel, mely csillapíthatná éhét, csak olyan, mi a szeretett lény kezétől származik és nincs olyan forrás, mely frissebben csordulna izzó torkán, mint a kicsi farkas nevetése.
Az átkozott érzés, mely a legszebb és a leggyötrelmesebb kínt is elhozhatja azoknak, akiket megtalál, elaltatta a Magányos minden óvatosságát. Teljes testével, arcával és lelkével lépett Soturi a táncoló tünemény elé. Remélte, hogy szemei, melyek szép lelkének tükrei voltak, beszélnek helyette. De Osu gyermeke megrettent a rút ábrázattól. Ösztöneibe belemarta a vadon, hogy minden, ami nem világos és szép, csak becstelen dolog szüleménye lehet, melyektől jobb óvakodni. Zsenge kora még nem tanította meg, hogy nézze a dolgok mélyét. Ellökte hát magától a Bérclakót, meg sem várta, hogy az elétárja, és a Megszeretettnek ajánlja lángoló szívének legszentebb pírját. Az elutasítás sokszor volt része Soturinak, míg a halandók között járt, de most, hogy immár ezer éve ette vérét a Magány, ahelyett, hogy árnyékba kotródott volna, kétségbeesett harag lobbant a szívében. A keserű könnyek, melyek szeméből fakadtak, nem adtak enyhet. Kék lángú kis tüzét felrúgva, őrjöngve rohant vissza komor kövei közé. Tépte, gyalázta a testét, hogy az hasonlatossá váljon millió karommal szaggatott lelkéhez, de nem nyert nyugalmat hosszú idő után sem. Korábban azt hitte, megbékélt már társtalan létével, de most fennhangon káromolta a Nővéreket, a családját, de még az Urat is, hogy miért mutatták meg neki Sineit, ha nem lehet az övé? Miért nyitották ki a szívét és a lelkét a szerelemre, amikor ez az érzés csak még jobban meggyötri sajgó tagjait?
Haraggal és önzéssel a szívében ocsmány tervet eszelt ki. Addig kotyvasztott átkozott üstjében, míg olyan varázslatot bocsátott a távol lévő kicsi farkasra, melytől az egy gondolatnyi idő alatt szánalmas lakhelye gyászos falai között termett. Ugyanakkor hosszú, mély álmot is küldött az ellopottra, hogy minél tovább nézhesse becstelenül szerzett kincsét. Nem is mozdult mellőle, csak rövid időre. Ilyenkor kedves régi társai, öreg fái közé ment sétálni. Mosolya, melyet már feledni éreztek izmai, meglepték a természet bölcseit, de örültek, hogy a megtört menekülő halott szemeiben új élet vibrál. Kérdezték okát, de amikor Soturi elmesélte történetét és megmutatta az alvó Sinei képét a patak tükrén, óriás barátai csak ingatták hatalmas lombot hordozó fejüket. Nem jó ez! – suttogták a levelek. A családtól nem lehet gyermeket elszakítani. Kikényszerített érzés nem ég a lélekbe. Mit vársz a farkastól, ha felébred? Ösztönei hazavezetik majd és Osu kegyetlen bosszút áll elrabolt véréért. Soturi csak nevetett a sóhajtozókon. Elvettem ösztöneit, Osu pedig sohasem találja meg! Engem sem keresett a családom, őt sem fogják. Azzal már sietett is vissza az alvóhoz, hogy csodálhassa szerzeményét.
Soturi nem is sejtette, hogy nem mondott igazat. Sineit mindenki kereste, akinek valamilyen érzékszervet adott a sorsa. Látók, hallók, illatot érzők bolygatták meg érte az ismert világot. Osu és Vian szinte beleőrült a fájdalomba. A kicsi farkas azonban nem került elő. Végül a szülőpár gyönyörűen fájdalmas dalt küldött a Holdba, hogy az vezesse haza gyermeküket. Bíztak benne, hogy ha más nem is, az ösztöne és a családhoz való kötődése visszahozza vérüket.
Az elvakult varázsló közben újabb szereket főzött ki. Haszontalannak gondolt tudását használta fel, amikor szerelmet ébresztő elixírt rotyogtatott tűzhelyén. Ezt itatta meg Szép Vágyálmával, mielőtt felébresztette. Amikor a mélykék szemek kedvesen csillantak és a napnál ragyogóbb mosoly villant Sinei arcán, Soturi olyan érzést tapasztalt meg, mi nem járta még át átkozott testét. Életében először boldog volt. Az új öröm ölelésében magányának páncélját egyre vékonyodni érezte és új vér járta át a szívét. Úgy érezte, most él igazán. Aszalódott lelke és szervezete is megnyílt és vörös rózsák illata költözött beléjük. Naphosszat dédelgette, dicsérte szép Szerelmét, elhalmozta mindazzal, mit szép lelke ki tudott találni a Kedves elbűvölésére. Sinei szívesen fogadta a rajongást, mi áradt felé. Amíg a Fényesség az égen járt, napsugaras szívvel járt – kelt és kacagása életet lehelt az kárhozatos kastély falai közé. Nem jutottak eszébe szerettei, szülei sem. Hogy is jutottak volna, amikor Soturi bájos főzetekkel száműzte korábbi életének emlékképeit tudata mélyére? Bizony, a varázsszerek sokmindenre képesek.
Soturi annyira megbízott Kincsében, hogy engedte, egyedül sétáljon a falakon kívül, a nagy fák között. A kicsi farkas meg is tette sűrűn. Nem megnevezhető vonzalmat érzett az óriások iránt, akik óvón emelték fölé lombsátrukat. Eleinte félénken, majd egyre bátrabban szólt hozzájuk. Az öreg fák szerették volna megtudni, ki ő és honnan jött, de Osu gyermeke nem tudott választ adni. A korábbi éveiből csak a biztonság érzése maradt meg és az a gondolat, hogy nagyon jó élni. Így telt el néhány hónap. Lassan újra a Tüzek ünnepére készültek a Középvilág lényei. Osu és Vian nem szűnt meg keresni és szeretni gyermekét. Az, hogy nem leltek nyomára elkeserítette ugyan őket, de egy pillanatra sem hunyt ki a remény a szívükben.
Ősz kezdett szállani a fák között. Az az időszak, melyet a nagy mesélő, az Északi Szél nevez kedves évszakának és mely álomba ringatja a természetet. A Szél bekukkantott Soturihoz is, akit éppen nem talált otthon. A közeli patakhoz ment a varázsló, hogy főzeteihez titkos forrásból bukkanó, tündérillatú vizet hozzon. Az Öreg Regős éppen eliramodni készült, amikor megakadt a szeme Sinein, aki akkor lépett ki a mohos, villámvágta tölgy mögül. Ezen a reményvesztett vidéken nem látott még ilyen szép tüneményt, nem is gondolta egy percig sem, hogy a csodálatos kicsi farkas a környék szülötte. Mindenképpen meg akarta tudni a Kíváncsi, hogy ki ez a lény, kinek látása is boldogsággal töltötte el még az ő jégvilághoz szokott, álomtalan életét is. Zúgó hangját lehalkította hát, nehogy megijessze a törékeny kicsi állatot és így szólt hozzá. Ki ringatott bölcsődben és hogy kerültél erre a kopár vidékre, Kedvesem? Bár a szép ordas a legtisztább szívvel szeretett volna válaszolni, nem emlékezett korábbi élete egyetlen pillanatára sem. Mesélt hát a mostaniról. Hogy sokáig aludt és Soturi, a Jószívű ébresztette fel, aki azóta elhalmozza szeretettel és halandó életéhez szükséges minden jóval. A máskor oly vad vihar elgondolkodva ballagott útján tovább. Nem értette, hogy lehet, hogy a farkasnak az Ösztön sem súg, nem vezeti? Azt gondolta, vagy valamilyen varázslattal áll szemben, vagy oly dolgok is megtörténnek már ezen a földön, amit ő már nem ért. Minden esetre, útját az Úr felé vette, aki nyolclábú lovon jár. Remélte, Ő, aki mindent tud, magyarázatot ad a szép kicsi farkas sorsára.
A Félszemű Úr, miután meghallgatta a Kósza elbeszélését, vidám, megkönnyebbült mosollyal köszönte meg a híreket. Hiszen Osu és Vian gyermeke immár előkerült a homályból, hová Soturi rejtette. Amikor a boldog szülők azonnal indulni akartak gyermekükért és Soturi kínokkal övezett utolsó útját ígérte az Apa pillantása, a Bölcs megállította a Sietőket. Nem tudjuk, még én sem látom, milyen varázslatot bocsátott Soturi a Gyermekre. Amíg nem derül ki, miféle átokkal vagy áldással tartja fogva Sineit, és nem bizonyosodtunk meg arról, hogy ártó szándék vezette a Magányost, ne vedd életét, Osu. Megyek, és ígérem, visszahozom Sineit az őt szeretők közé. El is indult lovával, aki nyolc lábon jár.
Hamar megérkezett a Boldog várába. Már nem komor falakat talált. Őszi zöld fény járta át a termeket, ahol késői pillangót kergetett játékosan a Megkerült. Az Úr Soturi elé állt és legtiszteletreméltóbb fenségében követelt magyarázatot a gyalázatos tettre, ha ugyan volt rá. És a Mágus beszélt. Elmondta az életét, ifjúságát, társtalanságát, magányát, megvetettségét. Elmesélte, hogyan lett ólommá a szíve, hogy menekült el önmaga és a Szépek elől a sötétségbe. Szeme, lelke tükre szivárványfényt lobbantott, amikor elbeszélésében odáig ért, hogy megemlíthette Osu gyermekét… És innentől nem voltak szavai. Feltárta mellkasát a Számonkérő előtt. Felfakasztotta szíve fölött a bőrét, hogy a kibuggyanó vér életteli pirossága bizonyítsa legtisztább szándékát és kifejezze azt, amire nem találtak még szót semmilyen nyelven a szerelmesek. Nem szólt, de a vér beszélt helyette. Meleget mutatott, mosolyt suttogott, boldog illatot árasztott és csak zengte – zengte az élet diadalát a gyász felett. Ez volt hát Soturi válasza, de az Úr így szólt: Hogy életet kaptál, felér mindennel a szemedben. De a magadéért elvetted Osu nemzettségének boldogságát és elvetted Sineitől a lehetőséget, hogy maga döntsön sorsáról. Otromba főzeteid miatt van csak veled és lopott boldogságod minden szépsége mögött átsejlik a Becsapottság és a Becsapás mételyének dögletes lehelete. Emlékezz, Soturi arra, amikor megalázottnak érezted magad és szidtad a Nővéreket, hogy rút tested börtönében nem éli szép lelked az őt megillető életet! Most ezt követeled tisztátalan varázslattal attól is, akit szeretsz. Sineit az igézeted hagymázas ölelésében elzártad az őt szeretőktől és megfosztottad a Nővérek által kiszabott sorsától, ami nem a Te karodba vezeti majd őt. Vedd hát észre, hogy esztelen tetted nem marad büntetlenül! Engedd el a Gyermeket! Vedd le róla a varázslatot, és küldd vissza oda, ahonnan orvul elragadtad. Érzem és tudom, hogy belehalhatsz a bánatba, de erődet fordítsd magad mellé. Tudd, hogy ha ocsmány tested nem is szeretnéd az élők sorában tudni, ha magad kezével szakítod el a Nővérek fonalát, valóban gyönyörű lelked sem lehet boldoggá soha többet. Térjen hát vissza a józanész kora az életedben és a Teljesség ünnepéig vezesd haza Sineit!
Soturi eszét elvette a fájdalom és dacolva az Úr akaratával és a tiszta szívek óhajával, megbomlott elmével kiabált: Engedjem el? Hát nyitva van kapum! Menjen haza! A varázslat megszűnik, ha meglátja Valkea tüzeit, de odáig el kell találnia! Nem adom vissza az ösztöneit! Ha enélkül és hívó szó nélkül hazatalál, többé nem kerülök útjába. Hát menjen, de vigyázz, te Úr, ha bárki, kinek lába van, eljön érte, ha bárki, kinek szárnya van, mutatja neki az utat, örökre az enyém marad, és meghal az, ki segített neki. Ezzel kiszaladt a feneketlen sötétségbe, magára hagyva a Félszeműt a farkassal. A Bölcs elmondta a Szépnek, hogy visszamehet a szüleihez, akikre ugyan nem emlékszik, de mindez varázslat szüleménye. Kérte, gondoljon a melegségre, amit akkor érzett, amikor a múltját próbálta felidézni. Sinei megtette, amit a barátságos idegen kért tőle. Osu és Vian szeretete utat talált a szívébe és emlékezni kezdett. A Lovas további beszédéből megtudta, hogy várják őt Valkea tüzénél, de addig neki kell eljutnia. Soturi és a kémei mindenhol követni fogják, így távolról sem segíthetnek neki az érte aggódók. Az Ösztöne alszik még. Nem tudott jobb tanácsot adni, mint hogy a vérét kövesse. Úgy búcsúzott a Hazakészülőtől, hogy áldását adta az útra.
Sinei tanácstalanul bolyongott az egyre fakóbbá és ridegebbé váló kastélyban, majd útja kedves, öreg barátai, a fák közé fordult. Megállt a leggörcsösebb és legtöbb makkfit termő büszke óriás alatt és elbeszélte a korábbi eseményeket a millió levéllel suttogónak. A vén tölgy figyelmesen hallgatta, majd lombbirodalmat nevelő, tiszteletreméltó társaival hosszan tárgyalva megoldást találtak. Figyelj szavamra, susogta a Megmondhatatlan Korú a kicsi farkasnak. – Majd mi, fák segítünk Neked, mert számunkra is a legbecsesebb a család és a szeretet, mely számlálhatatlan szállal köt össze minket a föld alatt a mieinkkel. Utadon a fenyőt kell figyelned. Ő hatol el a legdélebbi pontig közölünk, el tud vezetni Valkea tüzéig. A Tűlevelű csúcsa mutatja majd, hogy merre kell menned. Nagyon kell sietned és az összes érzékszervedet csatasorba kell állítanod, hogy győzhess. Látnod kell a hangot, szagolnod kell a színeket és ízlelned a sötétséget. Bátornak kell lenned Sinei, akkor is, amikor senki sem lenne az. Ha minden elveszettnek látszik, nézz a Teljességre, mely immár majdnem kitelt az égen. Beleégett egy dal és egy érzés, melyet érted küldtek a Várók. Ez adjon erőt és a szíved, melyben büszke farkasok vére izzik. Ne nézz hátra, Kicsi Farkas, csak fuss, ahogy inaid bírják!
Az agg Lombhullató tudta, hogy Soturi minden rezdülését figyelni fogja az erdőnek, amerre Sinei útját sejtette. Nem állhat a Menekülő útjába, de ha rájön, hogy a fenyő segíti őt, kegyetlen bosszút áll és Sinei sohasem szabadul a Felejtés és a megátkozott szerelmes rabságából. Kérte hát az Urat, hogy adjon erőt neki a varázslathoz. Társaival egy éj alatt ezerszer ezer színt öltöttek magukra. Minden pici levél más – más árnyalattal köszöntötte a hajnalt. Elbűvölte a színkavalkád mindazokat, akiket látással ajándékozott meg a sorsa. Soturi is látta a színeket és nem tudta mire vélni. Gonoszsága, melyet fájdalma és magánytól való rettegése táplált kutatta volna ugyan a Rohanó útját, de a lelke, mely szép volt, belefeledkezett a csodálatos látványba. A fák pedig csak ontották és ontották a színeket. Vörösek, sárgák, barnák… Végtelen változatban állt elő a Természet a szemfényvesztő bűvölettel. Amikor a Varázsló az ösvényre lépett a lehulló levelek aranyszőnyeget terítettek lába elé, a leveleken átszűrődő napfény pedig megkacagtatta az Őszt. Csak a fenyő maradt meg komor, zöld ruhájában, hogy vezesse a Hazatérőt. Gyantaillatú szívében rettegett ugyan a Becsapottól, de félelmét legyőzte a vágy, hogy az egymást szeretők megtalálják egymást általa.
Sinei sok – sok viszontagság után, az Ünnep estéjén borult szerettei nyakába. Nem is próbálom elmondani, mit éreztek azok, akik ezt a pillanatot átélték, mert úgysem sikerülne emberi nyelven kifejezni. Amikor fellobbant a legszebb tűz, amit valaha Valkea ünnepén gyújtottak, a szép kicsi farkas immár újra ott táncolt, ahol egy esztendővel korábban… Ott táncolt, ahol lennie kellett. Nem emlékezett rosszra, feledte a menekülés riadalmát. Csak élvezte, hogy a melegségnek, melyet a szívében érzett, immár tudja a forrását és tudta, hogy ez a forrás kiapadhatatlan, mert a család szeretete és ragaszkodása élteti. Fiatal szívében azt is tudta, hogy bárhová, bármilyen átok közé veti is eztán a Végzet, a melegség már mindig vele lesz.
Az Úr is boldog volt, hogy a történet így végződött. Látta Soturi lelke körül az azt marcangoló démonokat, de nem segíthetett a Varázslónak, mert ezeket a démonokat ő maga szülte a saját maga elpusztítására. Így a Bölcsnek nem volt hatalma felettük. Mindentudó elméje elárulta neki, hogy Soturinak még van esélye a boldogságra, de ehhez meg kell tanulnia, mit jelent szeretni. Sokáig elmélkedett a Nővérek rosszindulatáról a Tűznél, de a Csend alatt, amikor minden zaj megszűnik, hogy a szívek az Eltávozottakra emlékezzenek és hálát adjanak a Teljességnek a fényért, arra gondolt, hogy a fák nem maradhatnak jutalom nélkül. Magához intette hát a Fenyőt és rendelkezett: Életedet és lelkedet kockáztattad, hogy Sineit hazavezesd. Dacoltál a Félelemmel és még az sem volt jutalmad, hogy mennyegzőt idéző színekbe öltözhess. Áldozatod, melyet a szeretetért hoztál, nem született hiába: Az élőlények, a féllények és majdan az emberek is feldíszítenek téged a Teljesség ünnepének idején. Kevesen fognak emlékezni rá, hogy miért pont téged és miért ebben az időben, de almából, dióból és mézből neked is királyi külsőt adnak. A legendák elvesztésével a halandók nem fogják tudni a történeted, csak a regősök ajkán száll még a szó, de azt minden ezután születőnek a szívébe írom, hogy a szeretet ünnepén te állj középen. A lombhullatóknak pedig, akik álcázták utadat, meghagyom, hogy ezután minden évben, a Teljesség ünnepe előtt öltsék fel ezerszínű ruhájukat és kápráztassanak el vele minden szép lelkűt a földön.
Hát ezért van, Anna, hogy a fenyőfát díszítjük fel és ezért van, hogy a fák olyan gyönyörűek lesznek ősszel. Jól van és mi lett Soturival? Ő meglakolt a bűnéért? Meghalt? – Nem volt bűnös szegény, Kislányom. Ő csak azt szerette volna, amit mindenki, akinek lelke dobogó szívben lakozik: szeretni, szeretve lenni és boldogan élni a szeretett lény mellett mindhalálig. Nem, nem halt meg, de abban az alakban, ahogy megszületett, nem jelent meg többet a középső világban. Miért, hogy néz ki? – Ő a fagyöngy, de ezt a történetet most nem tudom elmesélni, mert egy nagy és egy kicsi csizma koppanása a tornácon jelzi, hogy kedves férfiaim megjöttek az erdőről a bátor kicsi fenyővel.

Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2008-09-28 11:04:21
Megérte a sok várakozás! :) Már azt hittem, sosem látom az új mesédet. Ez is csodálatos, a többivel egy helyen fogom őrizni. Csavardinak teljesen igaza van, meséiddel olyan új értelmet adsz a télnek és a karácsonynak, meg a hagyományoknak, amelyek szimpatikusabbak a karácsony vallási ünnep voltánál és a mostanság divatos "tömeghisztériánál". Nekem valószínűleg nem a közeljövőben lesz kispujám (ha lesz), de ha lesz, akkor az enyémnek is mesélhetnél ;) Remélem, a következő mese nem várat magára ilyen sokáig :)
2008-09-27 10:48:36
Ha lesznek gyerekeid, majd én elméesélem nekik. Hátha nekem jobban elhiszik, mint a csupaszív apukájuknak! :-))
2008-09-24 12:08:18
Köszönöm szépen az útbaigazítást, Ookami! Ez a fenyőünnep már nekem is tetszik, nem úgy, mint a tömeghisztériává silányult marketing karácsony. Ha lesznek gyerekeim, a Te mesédet fogom nekik elmondani a fa alatt.
Sírnivalóan szép képeket használsz, lenyűgöző a nyelvezeted! Gazdag ember vagy!
És már most várom a fagyöngy történetét ;)