Sötét, poros szobában ül
körülötte papírlapok halmaza
maga elől nem menekülk
vad gőzmozdonyként zakatol az agya
fejében kavarog gondolatok hada
egész létezése örökké nyugtalan
szélmalomharc éjjel-nappal
rímekkel és taktusokkal
ködbe vesző hang-árnyakkal
mik tovasiklanak az éjben hangtalan

Kard már a toll, s vér a tinta
benne a lét minden titka
ott örvénylik zavarosan
ködös árban elmosódva
alakot sehogy se bontva
az értelmet elsodorva
elmerülve a habokban

A téboly ivódik
a tintával a papírba
az elme vívódik
küzd tovább, ám már hiába
darabokra hullik költő és költészete
az alkotás helyébe lép a vad őrület

Vázlattá zülött csontváz ül már a papír fölött
se nem hall már, se nem lát, csontkeze összetörött
két sötét szemürege látomásokban forog
koponyája is üres, lélektelen csonthalom
lehanyatlik a székről, a csontok szétgurulnak
eltávozik a létből, mi marad, egy papírlap
rajta megfejthetetlen, torz írásjelek
köröttük a lég sejtelmesen megremeg