Egyetlen csodálatos pillanatért
sem adom el a lelkem.
Feketén mosolyogva nyújtod
majd szorítod ökölbe kezed.
Elvakítasz
Akaratod béklyóba ver
Roskatag falak között
egy üdvözítő igenért könyörgök.
De nem, csakugyan nem.
Azt hiszed, szemeim kivájva...
nem, ne hidd.
Úgyis a vágy lesz gyilkosom.
mert én nem lehetek minden színek ura:
fekete.
Semmi sem jut nekem,
üvegtestem réved a semmibe.
Ez kell neked?
Téveszme.
Csak sipító hangom fuldokol
nem kínoz?


Az utca szennyében
fetrengek egészen
Kosz-átszellemült gyönge lábaim
sietve húzom magam alá
csak összekucorodni.
Ragyogó fényed a
sikátor rút nappala.
Elvakítasz.
Selymes kezeiddel
szőrmocskos arcom érinted
kiráz a hideg, de
vajon makacsságod miért...?
Szememben rémület
ajakidon gyengéd fekete mosoly
tűnik ki a tintából
mit szemed festett elém.


És most?
Fehérrel vakítasz fél városon át
üveggolyómba pelyheket fakasztasz.
Nem akarok pihéid áldozata lenni
mindent tönkretenni vágysz?
Fajtalan festékeid pennád hegyén
nyomot hagynak testen
lelketlen ecsetid játéka
kartáncot lejt, vonakodva bár
de összepingálnak engem
hiába minden
levelem fekete.


Szóra nem méltatsz
hattyúnyakad finoman billen
pilláid alatt a fény kihuny
Elvakítasz
Undok féreg magányomba kucorodok
szörnyen szörny vagyok.
Nem kínozlak
dobj már el
nem érdekel, ha rám taposol is
még hallom a hangot
ugyan némaságod fojtogat
de árnyékod feketéje
visszavonul már.


Lelkem könnybe fordul már
lábam jár a föld alatt
égő áldozat szőkés üstököm
arcszeszem lángnyelvekben
pengejárta arcom perzseli.
Haragod villanása
Elvakít
Sujtólég szikrája
Tűztáncban bőröm cserzed
húsom nyársdárdák táblája
szúrós tekinteted.
Pezseg, feltör, forr
lehelletem vérgőzös alkohol.
Feketéllő csontjaim töredeznek
lelkem ketrecét lerontottad.
Égnek égek


Parfümöd bódít,
lábaid előtt heverek
illatfegyvereid legyőztek.
De ne törődj velem
visszafekszem csendben
egy helyben alszom el
városparti menedékben.
Lakóinak bűze húzza
oromat csomóra.
Balzsamos aromád áttör még
egy futó pillanatra csupán
majd tétován egyedül hagy.


Még mindig szájamban érzem
elhullajtott könnyed
egyre keseredő ízét.
Szavak nélkül hazudsz a szemembe
álhangú némaságod kortyonként
ittam mint édességet,
mi csak napok múltán mutatja meg
hogy valójában méreg.


Lassan megjegyzem
mennyit is érek,
csak megvárom azt,
ki majd felébreszt Téged,
akit fényed el nem vakít.
Én csak lehunyom szemem
nézek a világra, vakon.
Gyertyám lángja
gyehenna kapujára
hitetlen hazugság fényárját ontja.


Átkozott némaság
kényszerű velejárója vagyok.
Megcsillantam a porban
mégis szemétnél koszosabb vagyok.
Gyűrűbe fogom magam
tekergőzök végtelen, hogy
sok tévképzetem elől
menekülni tudjak de
elmezavarból leljek kiutat.
Nem fáj, szerencsére már nem.
Sem tűsarok
sem némaság és csend
sem sósédes szemfényvesztő szemfényeső
sem szaggatott aggatott szag.


Ha magadba nézel, mondd
mit látsz?
Mert én látlak, mindig látlak
Elbújni?
Ha akarnál sem tudnál
lelki szemeim elől
Most is huszonháromötvennyolc
s nézd csak
fél lábára sántítva
botorkált a félsötét
fél óra múltán
kifelé a félszobámból
Hozzád megy, feléd tart
Álmot hoz, visz, vesz,
képet akar