Már rég gyökeret vert bennem ez a baljós előérzet.
Már nem félek, s látom: most érik meg.

Valaha ez nem volt más, csak egy kínzó gondolat,
mely illúziókat táplált,
s kikövezte a tébolynak az utat.

A hiú remény összeroppantotta lelkemet apró darabokra,
mert ez csak a tudatlan ember önámítása.

"De az igazság mindenek felett áll!"
-valljuk-, s nem is sejtjük, mekkora hatalma van annak, mi ál!

Az emberek befolyásolhatóak, gyengék,
s könnyen sodorja őket magával az álszentség.

Ő most hisz a hazug vádaknak, pedig ismert jól.
Ez az ami üvöltést szakít ki a torkomból.

A mérhetetlen harag, s gyűlölet
nem kerítette hatalmába szívemet.

Ha volt is némi szikrája, már rég átvedlett;
s csak a szánalom, a szomorúság pang bennem.

Érzem napról-napra tehetetlenebbé váltam.
Félek, lassan feloldódok ebben a sivárságban.

De tehetetlen vagyok..., s csak egy nagy kattanás:
és nyakamba zúdítja a feltorlódott történések alaktalan emlékhordalékát.

Hűs vérpatak kezd csordogálni számból.
Érzem, képtelen vagyok a múltat kitépni agyamból.

A boldog emlékképek gyötrő egymásutánja,
s dől a könny szememből, testem összeroskad.

Lebilincsel ez az elviselhetetlen, bénító iszonyat,
és képtelen vagyok uralni a boldogságra szomjazó vágyaimat.

Nem tudom, mi lenne a helyes, mit kéne tennem;
hogyan tehetném túl magam ezen a helyzeten.

Bár az égi csatornák már elzáródtak,
érzem talpam nem éri a földet: az égben maradtam.

Nem vagyok képes a valóságban élni.
Nem tudom, és nem is akarom az igazat elfogadni.

De egy kis rést hagynom a valónak muszáj,
mert vár egy új élet, mely előtt már csak az idő áll.