Mindig nehéz az elválás: szemeim égnek, homályosan látok,
Így hagynak el ismét a legönzetlenebb könny-barátok.

Mennyi veszett oda belőletek csip-csup érzés miatt,
Hányszor hoztatok nehéz áldozatot a pillanatért..

De ha igazán fáj belül, számíthatok Rátok,
Elengedlek titeket, és ti szabadok vagytok.
Szabadok, hogy nekem segíthessetek,
Hozva a boldogtalannak könnyű békét, hitet.

A meg nem valósult álom a megvalósult zsarnok maga,
Addig kínoz, míg haláltusátok el nem ragad.
És ha elveszítek valakit, aki kedves a szívemnek,
Azt a bánatot nem oldjátok, az csak enyhülhet..

De most érted sírok, Kedvesem!
Nem bántottál; nem, Te nem.
A tudat bánt, hogy rossz Neked,
Valami nem jó, és én nem segíthetek.
Bárcsak megosztanád a terhed velem,
Hogy ne kelljen valótlan dolgoktól félnem.
Ha látom zárt arcod, jegesen szomorú szemeid,
Mintha éppen az életről, rólam mondanál le,
Lavinaként borít a sötét hideg, ahol fázom,
És elszorult torokkal fulladozom.

Talán nem tudod, milyen szívszaggató érzés ez,
Tudatlanul félteni, őrült mérgekkel aludni.


Engedd, hogy kimutassam igazi hűségem,
Hogy nem csak fényben-színben,
De fakó időkben is csak Veled..