Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Cora Harrison
Alkotások száma: 10
Regisztrált: 2006-07-23
Belépett: 2008-02-11
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (10)
Feltöltve: 2006-07-26 10:42:16
Megtekintve: 1958
Elvadulva - 3. rész
Egész éjszaka felváltva futottam és bukdácsoltam a sötét erdõben. Órákig nem láttam más fényt, csak az ágak között néhol felsejlõ holdat. Már hajnalodott amikor végre erõsebb fényre lettem figyelmes, és ritkulni kezdtek a fák. A testemet mindenütt apró, csípõs karcolások csúfították. Remegtem a hidegtõl és a fájdalomtól.
Az erdõnek olyan hirtelen lett vége, hogy megtántorodtam a váratlanul elém táruló látványtól. Amerre a szem ellátott mindenütt morajló víz, végtelen égbolt és halványuló csillagok.
Elõször láttam a tengert, melynek létezésérõl nem is tudtam. Áhítattal borultam térdre. Azt gondoltam a másvilágon vagyok. Megszállt a nyugalom és mosolyogva hanyatlottam a part homokjába.

Idegen ágyban ébredtem egy nádfonatos kunyhóban. Durva anyagú pokrócomba olyannyira becsavartak, hogy alig tudtam mozdulni. Erõmet összeszedve próbáltam lerúgni magamról azt a szúrós rongyot. A lendülettõl a földre zuhantam. Hiába akartam feltápászkodni, kezeimet hátrakötötték. Nem tudom mióta hasalhattam az ágy lábánál, amikor végre hangokra lettem figyelmes.
Mély és harsogó hangokra. El sem tudtam képzelni milyen teremtménynek lehet ennyire tiszta, ugyanakkor állatias hangja.
Az ajtó kitárult és két alak sétált be rajta, emberek voltak. A beáramló napfény elvakított és csak a körvonalaikat láthattam. Egy magas és egy alacsony, köpcös figura. Mély hangon diskuráltak egymással, alig akarták észrevenni lehetetlen helyzetemet. Aztán a magasabbik az ágy felé nézett. Tekintete végigsiklott a bútordarabon, majd megállapodott rajtam. Ekkor már jól láttam az arcát. Döbbenten felnyögtem. Soha nem láttam azelõtt férfit, még csak nem is hallottam róla. Egészen megzavarodtam mert agyam nem talált magyarázatot a látványra.
Magas volt karcsú és izmos, keblei laposak és aranyszínû szõr borította, melybõl jutott egy kevés a hasára is. A haja hosszú volt és hullámos, mint egy leányé, az arca is finom vonalú, de jóval durvább azoknál, mint amit megszoktam. Elég fiatal lehetett, a húszas évei elején járhatott ha jól emlékszem.
A pillanatnyi döbbenetet leküzdve odasietett hozzám, és kését elõrántva elvágta kötelékeimet. Miközben feltápászkodtam, és igyekeztem valamelyest méltóságteljesebb pozíciót magamra elöltetni, azok ketten veszekedni kezdtek.
A másik férfi valamivel idõsebb volt, kócos fekete és minden testrészén burjánzott a szõrzet. A magam részérõl viszolyogtam tõle, és késõbb sem tudtam megbarátkozni a látványával.
Társa hangosan szidalmazta hol rám, hol hordóhasára mutogatva. Elsõ riadalmamban azt hittem ezek menten fel fognak falni. A férfi ügyetlenül védekezhetett, mert egyre kisebbre húzta össze magát és mocskos szakállát rángatta idegesen.
A vita azzal zárult, hogy a köpcös kifordult az ajtón és szó szerint elmenekült. A szõke férfi egy darabig még dühösen fújtatott, majd jóval kedvesebb arckifejezést öltve rám nézett és beszélni kezdett hozzám.
Persze egy szavát sem értettem, csak azt fogtam fel, hogy ez a különös lény egyre közelebb húzódik hozzám. Szinte belepréseltem magam a mögöttem álló rozzant ágyba.
Zokogni kezdtem és õ megijedt hirtelen kitörésemtõl. Már bántam mindent, hogy leskelõdtem, hogy láttam azt a szörnyûséget és hogy világgá futottam ijedtemben. Biztos lett volna más módja is, talán Gli magyarázatot tudott volna adni mindenre. Talán az én torkomat is elvágta volna...

A férfi látva, hogy a pillanat nem alkalmas a barátkozásra inkább magamra hagyott.
Ezúttal senki nem parancsolta, mégsem mozdultam egy tapodtat sem. Attól féltem, ha megmozdulok kicsúszik alólam a talaj, és elnyel a legborzasztóbb sötétség. Szinte viszketett a bõröm a bûntudattól, melyet egy másik ember bûne váltott ki belõlem. Azt hittem, Gli olyan szent és tiszta, hogy soha nem vethet rá mocskot a földi lét sara. Minden amire tanítottak, minden amiben hittem összeomlott. Csak benne bíztam gyerekkorom óta, õ volt a jövõm, az egyetlen akit csodálni és szeretni mertem. Szeretni... vajon képes a szeretetre az, aki hidegvérrel legyilkol egy ártatlan fiatal lányt. Láttam már kivégzést, ritkán ugyan de elõfordult, hogy valaki olyan szentségtörést követett el, amiért a legsúlyosabb büntetést rótták ki rá. Az ilyen halálraítélteket egyszerûen magára hagyták a vadon egy veszedelmes tisztásán. Nem ismertük az erdõt, esélye se lehetett rá a szerencsétlennek, hogy élve hazajussanak.
Most már kétségem sincs afelõl, hogy melyik a kegyetlenebb kivégzési mód, de akkor fiatalon annyira megrémített a vér látványa, és maga a halál, hogy borzasztóbb véget el sem tudtam képzelni.
Már sötétedett amikor fogva tartóm újra felbukkant. Ételt hozott és valami ruhafélét. Elhatároztam, hogy a lehetõ legnyugodtabban fogok viselkedni, hogy elkerüljem a testi fenyítést.
Az ételre azonnal rávetettem magam. A férfi leült velem szemben és nézte , hogy habzsolom magamba az ételt. Mikor már az utolsó falatokon rágódtam, újra beszélni kezdett. Jelbeszéddel próbálkozott, és örömmel látta, hogy végre partner vagyok a társalgásban. Luaként mutatkozott be nekem, és nagy nehézségek árán elmagyarázta, hogy õ a törzsfõnök fia, vagy valami hasonló. Aggódva kérdeztem a köpcösrõl és jeleztem, hogy tartok tõle. Jót derült rajtam, de azért megnyugtatott, hogy amíg vele vagyok nincs mitõl félnem...

Pár nap múlva már egészen otthonosan mozogtam új környezetemben. Lua megmutatta nekem a faluját is. Nõk és férfiak közösen éltek egy öbölben ez, mint késõbb megtudtam teljesen természetes, de helyzetembõl kifolyólag, érthetõ volt a rácsodálkozásom. A házak nagy része igazi kõbõl készült, csupán néhány nádfonatos árválkodott a part mellett, azokat is jószerével tárolásra használták. Azt a kunyhót, amiben én laktam, Lua is csak akkor használta, ha kicsit egyedül akart lenni, vagy ha nagy melegben jobban esett neki a parton éjszakázni.
Érkezésem egyáltalán nem kavart nagy port, a falu egy kereskedelmi hajóút állomása volt. Mindennaposnak számított az idegenek feltûnése. Amíg ott tartózkodtam, soha meg nem szûnõ áhítattal néztem mindenre és mindenkire. A zavaros kérdések hadát, melyek néha elözönlötték az elmémet, igyekeztem kizárni, hisz úgy sem volt kivel megvitatnom. Minden furcsaság ellenére, úgy éreztem jobb helyre nem is kerülhettem volna. Ezekhez a népekhez képest, a miénk elvadult barbár csordának tûnt. A falu állandóan nyüzsgött, az emberek élénkek voltak és nevetõsek. A világ száz új színben tündökölt elõttem,egészen addig a napig...

Azt gondoltam nem megyek el innen, mert ennél jobb hely nincs a földön számomra. Soha nem voltam még ennyire boldog és szabad, annak ellenére, hogy tulajdonképpen Lua irányítása alatt álltam. Látta rajtam, hogy nincs már mitõl tartania, nem óhajtok megszökni és kezdek beilleszkedni, ezért éjszakánként egyedül mert hagyni pár órácskára.
Nyár vége felé járt az idõ, amikor egyik este újból magányosan hajtottam álomra a szememet.
Mikor felriadtam a legborzasztóbb rémálmom köszönt szembe velem. Elõször csak azt vettem észre, hogy nyitva van az ajtó. Egy darabig vártam, amíg a szemem megszokta a sötétet, majd odasurrantam és gyorsan becsuktam. Óvatosan botorkáltam vissza az ágyamig, mikor azonban kezemet elõre nyújtva rá akartam támaszkodni a fekhelyemre, valami puha és húsosba ütköztem.
Nem volt idõm védekezni, a kárhozat utolért...
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!