Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Cora Harrison
Alkotások száma: 10
Regisztrált: 2006-07-23
Belépett: 2008-02-11
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (10)
Feltöltve: 2006-07-24 11:13:48
Megtekintve: 2010
Elvadulva - 2. rész
Akkoriban még nem volt szokás a korunkat jegyezni, de úgy vélem tizenhat éves lehettem. Fiatal voltam és kiforratlan. Ennél ragyogóbb karriert nem futhattam volna be.
Innentől kezdve sokkal több tisztelet járt nekem, amit igyekeztem méltósággal kezelni, amennyire zsenge koromtól kitellett.
Gli semmi jelét nem mutatta, hogy nagyobb jelentőséget tulajdonítana az esetünknek.
Pár hét múlva már szinte együtt éltünk csak, az éjszakáimat töltöttem korábbi otthonomban. Erre első sorban azért volt szükség, mert az én feladatom volt a fiatalabb lányok olvasni tanítani. Ez nem volt túl jelentőségteljes dolog, mivel kézirataink és történeteink nem voltak. Csupán a mindennapi élet apró jegyzeteihez, és primitív számításaihoz volt szükségünk erre a tudományra. A legtöbben szinte analfabéták voltunk. Az óráink inkább csevegéssel és játékkal teltek, ilyenkor mosolyogva hallgattam a leányok apró- cseprő ki szerelmi ügyeinek kimerítő történetét.
Én magam soha nem meséltem semmit, pedig igény volt rá bőven.

Egyéb elfoglaltságom egyenlőre nem igen akadt. Nálunk mindig a legfiatalabbak végezték a ház körüli teendőket, a nagylányok dolga a fiatalok okítása és nevelése volt, az öregebbek pedig az élelem megszerzésével töltötték a napjaik nagy részét.
Kevesen érték meg a tényleges idős kort. Én azt gondolom azért, mert közösségünkben nem volt számukra semmi feladat. Más népeknél megbecsülték az öregek bölcsességét és élettapasztalatát, nálunk ezek nem számítottak erénynek. A testi erőnlét, a gyorsaság és a harciasság viszont annál inkább. Bár a természet erőit leszámítva senkivel nem álltunk hadban.
A szépség olyan fogalom volt, melyet kizárólag az istenek és a körülöttünk lévő erdő végtelen tüneményei érdemeltek ki.
Magamról sem tudnám megállapítani szépnek számítottam e mások szemében. A hajam világosbarna és egyenes, a termetem apró, ami nem számított különlegesnek.
Gli minden tekinteteben az ellentétem volt, és látva, hogy mennyire csodálták, úgy gondolom nem lehettem különösebben figyelemre méltó.

Pontosan emlékszem arra a napra, amikor Gli végre a házába vezetett. Glundadlin a tűz mellett ült a földön. A tekintete először egészen megrémített, még azt a hibát is elkövettem hogy egy lépést hátrálva Gli háta mögé bújtam.
Az anya elnevette magát és ezzel meg is szűnt minden szertartásosság.
Abban a kivételes helyzetben voltam, hogy rajtuk kívül nem kellett megosztanom senki mással a hajlékomat. Azelőtt egy nagy közös házban éltem húsz másik nővéremmel. Nehezen is szoktam hozzá a gyakran rám törő magányhoz.
Glundadlin anyának volt egy saját kunyhója is, ahova néhány kiválasztotton kívül senki nem léphetett be. Különös módon én nem tartoztam ezen személyek közé. Gli azonban vele töltötte napjai nagy részét, máskor pedig az erdőt járta, hogy magányos bolyongásai során, közelebbi kapcsolatot alakíthasson ki az istenekkel.
Egyéb feladatom nem volt, mint a kunyhó tisztán tartása és az étel előkészítése. Tekintve, hogy mindössze három emberre kellett főznöm, ez igazán csekély fáradtságomba került.
Már egészen otthonosan mozogtam új pozíciómban amikor történ valam, ami az egész közösséget felbolygatta, és bár akkor még nem sejthettem, az én sorsomat is megpecsételte.

Egyik éjjel olyan vihar tombolt, melyhez foghatót azóta sem láttam. Évszázados fák hasadtak ketté, házak tetejét kapta le a szél. A mindenfelé röpködő fa hulladékok bedöntötték falainkat, agyonütötték állatainkat. Az eddig oltalmazó erdő, hirtelen veszedelmes ellenséggé változott.
Gli megtiltotta, hogy elhagyjam a házat. A fal mellett kuporogva hallgattam a jajveszékelést. Nem tehettem mást, gyenge voltam és nem én rendelkeztem cselekedeteim felett. Mikor az orkán csendesedni látszott, elnyomott az álom.
Arra ébredtem, hogy Gli fájdalmasan felszisszent.
A tűz fénykörében két alak kuporgott egymással szemben. Az anya éppen egy sebet tisztogatott Gli karján. Mikor közelebb kúsztam és megláttam a tátongó hosszú vágást, kis híján elájultam. Az én feladatom lett volna ellátni a sérülést, de a félelemmel teli viszolygás megbénította a tagjaimat.
A két nő halkan beszélgetett egymással. Hegyeztem a fülem, ez volt az egyetlen amit tehettem.
- Az a bolond világgá futott ijedtében?
Az anya kérdésére Gli csak egy határozott bólintással felelt.
Glundadlin sóhajtva folytatta a sebkötözést.
- Nem a te hibád Gli, Assera mindig nagyon ijedős volt. Eluralkodott rajta az őrülete. Hárman sem tarthattátok volna vissza.
A nő halkan és nyugodtan beszélt, az én szívem azonban egyre hevesebben zakatolt e szavakat hallva. Ismertem Asserát. Nem sokkal fiatalabb volt nálam. A többiek hóbortos bolondnak tartották. Tüzes természetű volt és nagyszájú, a kihívásoktól azonban mindig megfutamodott. Jó pár pofont kapott Glitől gyermekkorunkba. Szemtelen volt és kötekedő, de velem soha nem törődött. Néha észrevettem ugyan, hogy a szeme sarkából figyel, de ennél több figyelmet soha nem kaptam tőle.
Tudtam, hogy Asserának csak a szája nagy, de nem tudtam elképzelni akkora ijedelmet, ami egy fiatal nőt arra késztet, hogy csapot- papot hátrahagyva, fejvesztve elmeneküljön.
Már pedig ez történt. A faluban napokig másról sem beszéltek. A harmadik napon aztán Glundadlin gyűlést hívott össze, hogy halottnak nyilvánítsa elveszett húgunkat. Csöndben vettük tudomásul. Nálunk az a szokás, hogy ha valakit halottnak nyilvánítanak, vagy ténylegesen el is pusztul, onnantól kezdve többé nem beszélünk róla. Nincs sem gyász, sem tiszteletadás, sem vigasztaló emlékezés. Jó magam már akkor is értetlenül álltam a szokás előtt, melynek funkcióját csak jóval később értettem meg.

A romokat eltakarítottuk, a házakat kijavítottuk. Gli karján a seb is szépen gyógyult, bár ez nem az én érdemem. Az élet éppen, hogy visszaállt a rendes kerékvágásba, bekövetkezett az, amit legvadabb rémálmaimban sem gondoltam volna.
Jócskán benne jártunk már a nyárban. Ilyenkor egészen későn tértünk nyugovóra.
A tűz mellett üldögéltem és egy szőnyeget javítottam, amikor hirtelen csörömpölésre lettem figyelmen. Az eddig meditációba mélyedt Gli harcra készen pattant fel. Óvatosan kinézett az ablakon és amikor visszafordult arca hófehérré vált. Olyan döbbenet ült ki az arcára, melyet azelőtt soha nem láttam. Azt hittem menten összeesik, segítőkészen siettem hozzá, de ő eltolt magától. Gyorsan behúzta a függönyt és rám parancsolt a legerélyesebb hangján, hogy amíg vissza nem tér el ne merjek mozdulni a helyemről, sőt az ablakon se nézzek ki. Sosem tett még ilyet, de éreztem, hogyha ellenszegülök biztosan felpofoz.
Vissza ültem tehát a munkám mellé. Amíg távol volt még a fejemet sem mertem elmozdítani.
Nem volt kifejezetten élénk a fantáziám, így ötletem se volt mi történhetett. Amikor a csörömpölést meghallottam, jóhiszeműen egy elszabadult kutyára gyanakodtam.
Gli csak órák múlva tért vissza. Addigra már rég befejeztem a szőnyeget és majdnem el is bóbiskoltam. Olyan szokatlanul csendesen jött be, hogy alig vettem észre. Arca ugyan kifejezéstelen maradt, de erősen kerülte a tekintetemet. Szó nélkül lefeküdt aludni, szokásával ellentétben az ágy fal felőli oldalát választotta, és egyből be is fordult.
Egy darabig töprengve bámultam meztelen vállait.
Reggel a szőnyegembe csavarva ébredtem. A ház üres volt és füstszagú. Minden pocikám sajgott, eltartott pár percig mire összetudtam szedni az emlékfoszlányaimat.
A csörömpölés, a várakozás, Gli...
Olyan érzés kerített a hatalmába, melyet korábban nem ismertem hírből se. Bosszús voltam és telhetetlen. Szomjaztam a titok megfejtése után. Szerelmes éjszakák hevességét megcsúfolva izzott az egész lényem.
Várnom kellett az éjszakára. A nap minden percét tervem boncolgatásával töltöttem. Gli messze járt, vacsorázni sem jött haza. Azt gondoltam az istenektől kér útmutatást és valahol messze bolyong. Nekem tilos volt elhagynom a falut, ahogy mindenki másnak is. Azt mondták magamra haragítanám vele az isteneket, akik bosszúból oly nyomorúságossá tennének, hogy halálom után sem találnám meg az örök nyugalmat. Az erdő hemzsegett a szerencsétlenek lelkével, akik hiába kopogtattak a mennyei palota kapuján. Asserára gondoltam. Vajon az ő lelke is csatlakozott már e siralmas társasághoz?
Ezek a gondolatok nem hagytak nyugodni, először bosszantott az a nyilvánvaló igazságtalanság, hogy egyesek többet engedhetnek meg maguknak mint én. A szabadság gondolata még csak fel sem ötlött bennem. Nem ismertem nagyobb szabadságot annál, mint amivel Gli és Glundadlin rendelkezett.

Az est leszálltjával útra keltem. Glundadlin kunyhója nem volt messze szállásomtól, de a feszültséggel teli percek óráknak tűntek. Ha valaki meglátott volna, az az életembe kerül.
Nem tudtam mit is keresek, csak az ösztön hajtott. Az ösztön mely először szabadult el bennem ilyen feltartóztathatatlanúl.

Kevés fény szivárgott ki az ablakokon. Ahogy közeledtem úgy lapultam egyre jobban a földhöz. Mikor hangokat hallottam megmerevedtem a félelemtől. Hirtelen öntudatomra ébredtem és majdnem fel is zokogtam hangosan. Bármit próbáltam tenni ellene minden pocikám remegett. Siralmas látványt nyújthattam. Pár perc tépődés után összeszedtem minden bátorságomat, és megtette dicstelen utam végső szakaszát. A legsötétebb ablak alá kuporodtam és fülelni kezdtem. Glundadlin anya beszélt halkan, a falak sokat tompítottak a hangján és a rázó zokogás sem könnyítette meg a dolgom. Akár mennyire is próbáltam, testem eme beidegződött reakcióját nem tudtam kiiktatni.
Később megunván, hogy alig hallok valamit, úgy döntöttem, akkor legalább egy pillantást vetek a ház belsejére, és olyan gyorsan eltűnök, ahogy csak a lábam bírja.
A látvány ami fogadott azonban rémisztőbb és hihetetlenebb volt annál, hogy ezt megtehettem volna.
A tűz körül három alakot figyeltem meg. A beszélő Glundadlin anya, a feszülten figyelő Gli, és egy magába roskadt, megkötözött vörösesbarna lány. Egyből felismertem Asserát. Meglepetésemben majdnem felkiáltottam, aztán lassan összeraktam a képet. Mikor rájöttem mit is látok, olyan erősen szorítottam ujjaimat a számra, ahogy csak bírtam.
Assera fogoly, Glundadlin és Gli fogja. Nem értettem mit motyog a nő, csak a hatalmas kést láttam a kezében, amivel különös ábrákat rajzolt a porba. Gli elszántan leste minden mozdulatát. Arca kemény volt és dühös. Minden izma megfeszült a koncentrálástól.
Aztán az anya szertartásosan átadta neki a fegyvert. Éreztem, hogy megfagy ereimben a vért. Szinte előre lepergett előttem az elkövetkező jelenet.
Gli odalépett a fiatal nőhöz. Assera borzasztóan festett, poros arcába eret vágtak a lecsorduló könnyek. Jól láttam, amikor Gli megragadta a haját és hátrafeszítette a fejét. Egyetlen örökké tartó pillanatra megállt az idő.
Aztán eszelősen felsikítottam és csak rohantam, rohantam be a rengetegbe. A kárhozatba menekültem...
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!