Hiányzol, mikor egyedül vagyok,
Bánatomban mély lábnyomot hagyok,
Minden percben, minden órában,
S szomorúan ülök a sötét szobában.

Hiányzol, mikor az utcán járok,
S egy kedves, ismerős arcot várok,
Arc, Mely csakis a tiéd lehet,
S az a száj mely mindig rám nevet.

Hiányzol, mikor a város szélére érek,
S az Istentől csak még egy percet kérek,
Melyet csak veled tölthetek el,
Többé már sosem engedlek el.

Mondod te nekem, s hiszem szavad,
Ha nem láthatlak a szívem megszakad.
Ha kevés is az idő mit együtt töltünk,
Egymásnak önfeledten örülünk:

Mert Mikor velem vagy megszűnik a világ,
Nekünk nyílik minden egyes virág.
Általad szebbnek látom az életet,
Magasabb szintre emeled emberi létemet.

Tudom Szeretsz , s én is szeretlek téged,
Szebb ez az élet, még akkor is ha félek,
Attól, hogy elér egyszer majd a bánat,
Mikor útjaink egymásétól elvállnak.