Ha lelked már kimerült,
S szíveden a fáradtságnak zubbonya nyugszik,
Arcod vonása ingerült,
S lelked a dühtől ordítni igyekszik,
Vess pár gondolatot a szép múltra,
Minek csillogása elvakítja tekinteted,
S idézd fel pár gondolatra
A nyugalmat, mi ebből ered.

A ború, a bánat szele egyszerre tovaszáll,
Lelked kapuja kinyílik az újra,
S a mélabú szele, mint repülő madár
Hagyja el szíved megannyi pillanatra.
Egyszerre életrekel benned az öröm,
Mi mint pár könnycsepp szemedben
Jelenik meg túl a ködön,
Mit a bú okozott lelkedben.

Élsz, újra élsz, s minek köszönheted?
Kitartásod szellemének ereje
Örökre ott van veled.
S mit eddig éreztél, csak a pillanat szele,
Mi a szellemet megidézte benned.