Dohány gyullad, s füstjét magába szívja az ijfú bárd, lassan fújja ki kezével dús fürtjeit túrja, asztal fölött görnyed ki tudja már mióta, megpróbálja felidézni a pillanatot mikor az ihhlet ismét megtalálta, hátra pillant a hatalmas rózsaszirmokkal borított ágyra ahol egy mezítelen no pihen, nem tudja ki o, jó pénzt fizetett a dalnok társaságáért, álmában sem gondolta volna hogy bárki így elcsavarja majd fejét, kéjes csókok és öröm könnyek közt merült álomba beleszeretett egy nincstelen vándorba. S a vándor is szerette, o minden not imád. Ez a mestersége, nap mint nap sziveket tör össze, nem maradhat egy no mellett soha, hisz vétek lenne megfosztani a világot önnön csodájától... De most valami történt, volt benne valami ami megfogta és nem engedi kilibbenni az ablakon az éjbe hogy paripáján tovaszálljon messzi innen. Mikor minden elcsendesült és a no már javában álmodott, pennát ragadott és írni kezdett, azóta mintha megállt volna az ido, lassan már hasad a hajnal, és o még mindig csak ír... Talán boszorkányság vagy bubáj kerítette volna hatalmába? o maga sem tudja s megrémül, el kell tunnie minél hamarabb tudja jól, a nemes asszony zsákmányolt ékszereibol hónapokig királyként él majd. leírja az utolsó szót, majd ismét megborzong, keze megremeg s felsérti ujját a pennával, vér cseppen a pergamentre örökre megpecsételve a benne leírtakat. Föleszmél a bárd s meglátja a kelepcét ami talán a vesztét jelenti... A no friss reggeli szellore ébred ami kellemesen nyaldossa meztelen testét, egy selyem leplet magára húzva ül fel, s anyitott ablakra tekint, a szoba üres csak a keseru dohány illata jelzi hogy a bárd nemrég ittvolt, amit lassan fújdogál kifelé a szél. Pár szívdobbanás és a no az asztal mellett áll kezében tartva a pergament, térdei megremgnek, s összecsuklik a padlón, zokogva olvassa a sorokat, világ életében csak magára gondolt önzo kis herceg kisasszony volt, s most a bárd szavait olvasva szilánkokra robbant életének illúziója. Öntudatlanul nyúl egy fiókhoz amit mindig üresen hagyott sosem tudta miért, s meg sem lepodött mikor egy míves áldozó tort talált benne. Elméje küzdeni már nembírt s a penge úgy csúszott kezeibe mintha oda teremtették volna... Pár pillanat, s a no látja távolról életét, megundorodik magától, s határozott mozdulattal döfi torét szívébe. S lát végre lát, míg utolsókat veri a szíve lát mindent s a sírást abbahagyja, elmosolyodik, ért már mindent, látja a bárdot s látja már hogy az utolsó csók ami elatlatta az volt az igazi csoda... melyekrol regék százai szólnak... az volt a halál csókja...