(Radnóti emlékére)


Dávid és Betlehem ráng a szögeken,
pislognak, hang nélkül sustorognak,
fényeik szétcsurognak a szennybe,
rabmeló fenyítései tépik árkokba,
gödrökbe őket, áldozattá, fagy és sár
csapódik ember volt szemükbe,
az ordítástól rettegő szájukba

szakíts ki innen, ... a nyelvemről,
hiába ne tépjék, inkább engem róla,
a szó az agyamban van,
ködbe szabadítottam, de nincs mankója,
mert ma is itt rohadnak rólam a hírek,
kikötik azokat, lábon, szájon béklyókkal,
vigyázzák szögek, drótok és fegyverek

félek megfesteni, mit még
le nem mosott az ürülék és vizelet,
mert őrült, ki papírral kezében
itt istent keres, mielőtt lelke hazarebben,
... és a szögesdrótok rabszolgákká
hasogatják a lírát, hörgéssé fröccsennek
a hangok, dagonyákká, csíkos jelmezekké
vagy csákányokra feszíttetnek,
uruk bocsánatára várnak, ... hitetlenkednek

a robotból sohasem nyílnak szerelmek,
csak sóskás kerítésre akadt üzenetek

... és lebeg a szögesdrót viharban,
naptűzben, rajta szárad, zörög, korog
az ágyúkká vált belekből, gyomrokból
a düh, a fohász, millióké és millióké,
majd a megadás,
és verekedés a múlt pillanataiért,
és lemondása a lélegzésnek

kihullott fogak vigyort csócsálnak az álmokra,
freskók és sötétült képek felhői közül,
mindet barnává foltozza a szétporladó emlék,
képpé buknak ki az agyak friss kereteiből,
és anyák mellbimbóiból a már mindegy tavasz

Krisztus, az oszlopok itt is a sorsodra várnak,
és az emberek, hogy titokban emberré legyenek

nem kérem, hogy helyettem is, nem,
én fel tudok kiáltani az Úrhoz,
ha majd látom, nagyon fájok neki,
mert ma sem tudják, mit is csinálnak,
ma sem, ... huszonegyedik század