nézek a távolba, ég kékjébe,
susogsz felém, látom arcod,
a mosoly éleit bontó ködfátyolt,
a tavaszi rügy-vonalakat,
koszorúzzák nyakad,
zöld zuhatagaikba vegyülnek
tested ívelő hullámai,
völgyeibe buja szirmok hullanak,
látlak, csak távolról,
képed, az égkék diffúzió,
a homály-függöny suhogó
zuhanásán keresztül,
de már foszlányokká akar
szétcsuszamlani, egy látomássá,
ködfátyolból szívódni fel,
átillanni a semmibe, képzetekbe, ... el ...

de már enyém a kép, érezve is őrzöm,
őrzöm arcod zsondító vonalát, ismét,
hozva tegnapról a mába,
most is simogatva, féltve-fájva,
fájva, ahogy múlod a régit,
de örülve, köszönve mind újabb éleit