Krétára szült engem anyám, úgy hívják, hogy Rheia,
most itt vagyok, láthatsz engem, ahogy a szigetet mászkálom,
lenge ruhámmal a szél szaladna, alatta növőben a jövő...
Apám Kronosz, hős titán, ő most az istenek feje,
de gonosz és bősz, ki tán lenyelt volna engem is, ha a mama nincs,
anyám ugyanis követ nyeletett vele, helyettem megette tudatlan azt,
így vagyok most ép, gyerek, épp bóklászom kopott rónákon Napra lesve -
Nyugvásának végszavára karja mind a Földre lóg,
vad haja vörösen lobban felhősipkája alól,
mellei a tengert nyalják, lebukik majd s eltűnik,
és minden besötétedik körülöttem...
Ez a Kréta jó egy sziget, anyám néha meglátogat,
szavakkal jóllakatja agyam, és húst is hoz, meg gyümölcsöt,
ámde lelkembe nem lát bele, annak rabja csak én vagyok -
Egyszer harci hangon zúg, mint egy sugárhajtómű,
máskor ringó pianóban úsztat, mint egy tó a csónakot,
egyszer mint egy érett felhő, dinamóként szikrát szór,
máskor meg zászlót, meg madarakat felborzoló
reggeli zefír, vagy csak a kék émelygés...
Anyám szava néha álmaimra rátalál,
hogy kiherélem majd apámat,
meg hogy én leszek a halhatatlan béke,
de én nem akarom még ezt...
csak hogy végre - kimúlt a Nap; a világ vár rám.