(Imádkozó Irén szent viszonylata) Lehetetlent kérsz, mondaná neki a rejtőzködő sáskamegváltó, ha, ámde ki tudja, hallja-e Irént buzgóságában megizzadni, belefáradva az egyre hatástalanabbra görcsösödött fohászokba. Újra kell tanulnom a beszédet, hogy más is felvegye, megértse, hát még a levegőben lengő reménység, alakokat öltő égi adomány, bogár- és rovarmanna, az ájtati jutalom. Ahogy az Irén is újabb fogást vesz egy vastagabb fűszálon, ahogy a mellső lábait kulcsolja pozícióba, amint a feje is mozdulatlanná lesz, végülre átváltozása befejeződik, hogy belőle is egy vastagabb fűszál váljon. Érdekes szerintem ez a változás. Irén is átalakul, átalakul mégis, még ha valójában csak a félrevezetésre szolgáló csel ez, nem más, de mégis csak helyváltoztató rovarból helyzetváltoztató növénnyé átalakulni, ez bizony felér egy más-világgal. Mert az Irén maga lesz egy másság, mozdulata, melybe belemerevedett, egy aprócska kívánság, de mégis hatalmas, egy Irénnel felér, ahogy az Irén körül a tér megváltozik, ugye növény lett ő is, jöhetnek a mezőben a kisebb rovarok gyanútlan, úgy az idő is az Irén szent viszonylatára hajaz, neki mozdul, köré, benne pereg. Miféle fantasztikus példája ez az Irén is a természeti erejének. De egyszerre is miféle elkedvetlenítő példa arra nézve, hogy a körülményre mennyire kevés befolyásunk van, a rajtunk kívüli pedig mennyire leegyszerűsödik. Az Irén által, sáskamegváltójához való fohászkodás segítségével kialakított megszentelődő térben, időben vérengzés alakul ki. Akik, más, az imák hatására arra repülő, mászó, stb. rovarok, bogarak, más ízelt lábú és egyéb állat, nincsenek az Irénnel együtt ebben a különleges téridőben, azok kiszolgáltatódnak, Irén segítségével lesznek a más-világ másoldali legitimálói. Mert úgy, hogy az Irén imára merevedett karmai közt a karmájuk, akarniuk nem lehet mást, csak a menekülést, Irén meg ezt nem engedi, hanem éles fűszál lábaival, hosszú magház szájával véresre, bogárnedvesre, kitinszakasztóra invitálja őket. Mert nekik, íme, e közösségben ez a szerep jut most, Irénnek amaz, kapcsolatukból pedig a harmadik, szemlélődő, maga a sáskamegváltó örül-e vajon. És ez égi kéj jelent-e valamit Irénnek, vagy például áldozatának, belei fordultával, Irénnek meg e belek bekebelezésével, hogy például valami visszfénye, aurája mindkét érzelmes állat mozdulataiba beleépül, vagy csak az Irénébe, a másik rovar, ha például katica, akkor ő csak például a levéltetűevés vagy például más katicával való sokszorosodás alkalmával élheti át ezt a feltételezettet, nevezem felemelkedésnek. Szóval ezt az istenülést, de lehet, hogy egyik sem persze, semmit sem egyik sem, csak úgy történnek így. Valaki elindítja, mondjuk Imádkozó Irén, valaki meg beleértődik egyszerre, vagy valaki elkezdi, lehet, hogy Katica Katalin, és más helyeződik bele, mint például Tetü Tóni, és így tovább. Az meg, hogy ki mire élvez, annyira homályos, egy nehezen kifejezhetetlen dolog, mert annyira személyes. Na és nem felejthető el az emberbaráti érdeklődés, ami a sáskamegváltó helyébe lép, megtekinti, örül a felfedezésnek, hogy ő bizony képes átlátni az Irénnek a mozdulatlanságán, hogy milyen ügyes ez a rejtőzése, milyen furmányos ez a természet, milyen ügyes vagyok én. Ilyen és hasonló ürügyes pillanatban lesz, hogy az Irénnek is egy ilyen ellenállhatatlan csúcsragadozóval kell összeakadnia, a láncolatot rövidre zárja egy humánus megfontolás, de inkább szórakozottság, de miért is kell minden történetnek így végződnie. Inkább lesz, hogy megértő, a minden egyes mozdulat hatásosságában és hosszú és rövid távú céljában hívő ember a be nem avatkozás bölcs elvét sajátjának alkalmazva hagyja a helyzetet Katica Katalin vesztének.

(Béka Béla, Varangy Vanda meg Kelep Klotild történetével indul) Drámasálat teker nyakára, a helyzetet folytolóra veszik a brekkek, ez meg piros csőrrel körbekvártélyozza magát sokféle végkifejletekkel, még hogy tragédiává szűkül a szitu, komolyan mondom. Zárójelbe tevődik vagy idézőjelek közé értendő Klotild színe, virága, de ne ilyen hírtelen, ne már, hogy ennyire hamarra zárul ez az ígéretes pillanat. Messze nem is annyira, tavi, lápi, buzogányos élőhelytől szomszédságra áll sudárban egy nagy fácska. Kicsi vagy hatalmas, kinek milyen, Kelepék számára éppen ideáli, s évről-évre ide visszatérve melegednek, szomszédos vizekben lépegetnek, csőrükkel kérik a többi tóbeli és környéki állatokon számon napról-napra a gyászt, vakkanó, hólyagos, bőrlégző, nyálkedvű, magasugró, zöldre-mérgű a sikoly. Mit van mit tenni, ha ily radikális. Ezért furcsa a Klotild esete, Vanda és Bélája is így érzi, de reflexből azért csak kihasználja a dolgot, hogy az övék lehet a siker, ilyen biztos volt már, csak elenyésző, szinte hihetetlen is, épp ezért. Klotildra ugró tapadós, hajthatatlan lábbal, szeme fényét vesztő lábujjak közt sárral, csőre hosszúságát bosszúságra váltják, szárnyai fehérét, benne feketéjét pirosra cibálják, vékony lábainak menését elveszik, Klotildot hirtelen sárba megfektetik, elkalandoztatják laza pocsolyákba, beleirányítanák még a nagyobb vizek mélységébe is, de a Klotild, bár nehezen eszmél, belátja, átérzi időben, mi történt. Hogy itt volt a lehetősége a Vandának meg a Bélusának egy vízválasztó, a békaközösségekben békamítoszokat, szabadító béka-hiedelemlényeket, gólyarontást gyógyító varázsmódszereket teremtő tettre, de amikor ezt belátta a Klotild és átérezte, hát nem esett meg a szíve a Bélán meg a Vandán, hogy tényleg, ez mekkora lehetőség volna, mekkora változások lehetnének tőle. Hanem most már elég, félelmeteket sutba vágó, merész, balga csúszó-mászó kettő béka, engem többet nem frászoltok, pontosabban mást sem, csőröm fallikus hatalmát puha testetekbe belepróbálom, és viszlek a fészkembe, kicsinyeim emésztésének hamar. Így is lett. De a brekkencses támadást, úgy ahogyan volt, látta másik két brekk is, és ez épp elég ahhoz, hogy a békai balgaság vagy hősiesség, vagy a változhatatlanba vetett ugrálós, erős, lábbal békacsőrre rátapadós, bűzös mocsári gázokat madártorokba maró és más egyéb hittel az események továbbgyűrűzzenek. Még hogy olyan módon, melyben végre a békai igazság megkívánkozhat, a gólyai rácsodálkozás az események ilyen fordulatára rá ezután következhet, részletezve le is írom. Fiókakelepek bent a fészekben, Klotild és vigyázatos párja örül a látványra, szemléltetik magukat a kis piros csőrösök szüleikkel és az újabb frissi nappal, kis bendőjük kerreg újra étvágyszaggal, korrantja harsányan, majd korrigálja, hogy szinte brekkenéssel ér fel, mit is akar az a sok has, kicsi békát, abból sokat. Értik persze a két gazda, a fiókagyomrok napi savói, marói számára, kisgólya-növéshez mi kell minden egyes napon, maguknak is hasonlókkal fognak mindjárt kedveskedni. Idáig a szokványos napkezdő szitu a fészekben, de ezután majd. De még előbb, párhuzamos történetben folyik, de még korábban is kezdődik ez, mint ahogy a Kelepék fiókái ébredeznének, hogy a békák, szeretett mocsarukba süllyesztik a békét, elszánt harcos hangulatban, melyet a Vanda és a Béla pusztulását végig totálban látó két brekki rokon szított, szóval e békaböffös, bűztől vértezett tavi hevületben folytatódik a meredek akció. A Kelep-törzshely vaskos, széles, békalábak hosszú, mérges akarattal másszák feljebb, magasabbra, tetejére, ahol madarak fészkelnek, ahol reváns ideális, betölteni aktuális, ideje volt rémítésnek, de egyszerre pusztításnak. Szóval, még mielőtt a Klotild és párja a riadót gyermekeiknek elkelebálja, azelőtt a brekussban osonó rokoni radikálisok körbekommandózzák a fészket, akik szárnyasokat így lazán becserkésznek, bátorságukért nekik a juss az kijárna. De mégis, a véletlen, mert már csak az van, úgy alakítja a hihetetlen helyzetet, hogy megint csak, ahogy már unottig itt a kötél vége, belehurkolódik a Kelepék és a békai bosszulók egésze. Emberes békapörkölt születik ebből a nagy fogásból, pákász ér oda a gólyás, nagy fához, lezsákolja mind a brekket, megéleszti gólyakedvet, reggeledik a mocsárban, meghajnalodik az idő, sok sárgát dob rá a zöldre, bőrkilégző békabőrre.

(Denevér Tihamér szerelmei közül egy, ami végzet) Szívóra áll Tihi szája, szájában is nyelve, nyála, nem is szólva fogsoráról, nem beszélve éleséről, megkívánó édességről, vagy sós nasi, mire vágyik, minden nap jöhet egy másik. Szárnya libben mező szélén, Tehén Dalma tasla fejjel, mindemellett bölcs nyugtával nyalábolja, kebelezi. Szája iránti elfogultsággal, gyomra felé, majd vissza az újrarágásnak a zöldet, legyen estére színeváltozása, formaalakulat, jön majd a gazdasszony, köti Dalma lábát össze, fel ne rúgja fejés közbe. Most meg ahogy volt szokásos eddig amióta tudja, jön a napnak alkonyatja, terelődik be a banda. Alvás lesz ennek a vége, de előtte Tihi kéje teljesedik, ideje van szép fogsora véresedésének, tehéntorokból bőgésnek, Dalma szeme kerekedik, Tihi felé vetemedik nagy fejével, ily fájdalommal eddig ő nem ért fel, de már múlik is. Kis repülő szúrós állat, Dalma nyugtázza, mit láthat, sűrű bozót védelmébe, ez a bőrös, szívós, mérges, repülő valami menedéket kap magának. Onnan figyeli a tehenek menetét, mikor meresztheti fogsora velejét, hasonlóan az előbbihez, valamelyikükbe. De a Dalma most kiszúrja, bölcs szemével besasolja, ráfókuszál Tihamérra, Tihi fiú is őrája. Mi a pillanat, mi rebben, Dalma teje elveszőben, boszorkányos, szépasszonyos, tünde adta, teremtette, a szerelem lesz a veszte. Keretezze életét mindkettőnek eztán, kettejük közös ketrece, ők, nosza benne, ki belőle ki szeret, egymástól távolba ki mered, melyik lesz majd, nem is lehet ilyenkor kérdeni, sugallani ha sugallja is bármelyiküknek valami, nem törődhetnek vele, életrevalóságuk oly erős ekkor, Tihi a bokorból szárnyal, Dalma magas füvekben gázlal, szalad, repül a szeretettől és a vágyakozástól mozdíttatva ekkora tettre. Valóban szerelem ez, elhiheti bárki, aki látja, hallja őket, felfogja és érzi, mi e mozdulatok logikátlansága, esetlensége, tökéletes végzetessége, az nem állja meg őket könnyek nélkül, mert egy ilyen dolognak csak egy vége lehet, még ebben a történetben is. El is mondom, hogy ne legyen annyira erőteljes a katarzis benne majd a végén, hogy könnyebben lehessen kibírni és továbblépni a végén. Hogy a Tihinek persze szerelme mélységes benyomású fogaival arányos, Dalma vérére alélós, Dalma meg Tihi kedvére csak tesz, szerelme-féltő ő, megtartó önáldozással, meg fura nőstényi vággyal a szívó fogakra következő fokozatos súlycsökkenésére reagálva, de mindegyre bosszúsan, hogy e viszony neki egyre inkább iszony, bizony idegeire megy sokat Tihi fogas mániája, régi bőgő, rúgó, szaladó denevérelleni reflexei élednek egyre gyakrabban fel. Mégis, és ez a felemelő benne, mert így lesznek szárnyai a Dalmának és emelkedik Tihi mellé a levegőbe, de még a Tihinek fölébe is, hogy szerelmi vágyától és az önfeláldozástól lesz ilyen éteri a Dalma mindjárt. Ez hát az átlényegülés ára, módja, optimális felhajtója a Tehén Dalmának, így lehetséges a történet befejezése, hogy fantasztikus is meg tragikus is legyen. Mert hát e megtermett szerelmes kislány, a Dalma, neki van annyi akarja, lélekjelenléte, hogy ezt kibírja, a Tihamér meg valójában a mozgató, aki rosszat akar, de a vége jó. Dalma hasa visszaapad, Tihi vérére rátapad, tejét veszti, fejét veszti, életerejét elveszti, kap helyette viszont a Tihitől sok szép denevéri délszaki macsós pillantást, ami a Dalmának nagyon is egzotika, itt fenn a messzi északon úgy érzi. A Tihi meg mit gondol, szinte semmit, úgy elveszti eszét ő is, bár valóban földhözragadtabb indokkal, mint a Dalma, vért akarva, mást nem is. Azonban, itt az idő, Dalma elfogyott, szemeinek két csillaga hullik, nagy fejét nem tartja izmos nyakkal előre, lábainak erőse rúgásaival sem demonstrálja már tehénségét, sem a tőgyeiből a tejjel nem táplál semmi reményt a földiségre. Mert ahogy a Tihi ennyire elvakult a véres vágyra és mégis repül, de egyre alacsonyabban, ahogy a Dalma aprósodik, úgy a Dalma mezei sétái egyre könnyebbednek, ahogy fokozatosan helyet cserélve a Tihivel emelkedésbe kezd. És ekkor a megrázó pillanat, hogy a Dalma meg a Tihi egy ponton a levegőben összetalálkozzanak. És utána továbblibben mind a kettő, szerelmük betelt, jöhet a meddő, hogy vissza nem tér, nem terem már kettejüknek több nap, Dalma könnyű Tihi puffad, Dalma oszlik, Tihi durran, ilyen ez a vég és most nincs is benne semmi emberi beavatkozás, gondolnánk naivul. De van. A napba rekkenő utcákon már csak állatok járnak. Nem furcsa ez, hiszen az emberek, mint egykor Tihi, majd meg Dalma, lassan egymás utánra elszálltak, szerte mezőknek könnyebbedésére, szerte hegyeknek nekik is fölébe, bele a förtelmes táguló nagy égbe. Mert hogy magukkal most a sok szellemi, emberi pára dugasztja, rettenti a fentet, amíg megelégedésre nem vezet ottani létezése is. Kár, hogy minden ilyen gyors és végletes. Most már bánná a sok fenti rebbenő légzetes egykori élő, bosszantja, hogy nagyobb vétellel nem vett a légből, de akkor is, most is hiába van vele. Mert nincsen már, mihez a hasonlat, mihez a pánik, érzésekkel nem ámít semmi, humuszban lapul, beletakarózik, másrészt meg nekivetkőzik a beláthatatlan egeknek. Így csak állati kolóniák maradtak, de azok is túl sokat tanultak egykori végragadozóiktól, sorsszerűen kóstolják egymást valóban, ez a bűvös ragadi lánc nem szakadhat, maradi módon folytatódok tovább a történet emberek nélkül. Hogy ne ők legyenek mindig a rossz és várt csattanó, helyettük emberszerű állatok az újabb végzetteljesítők, míg azok is aztán ki nem halnak. Hogy ki marad a végre, hát tudni nem marad, ki azt ésszel felérje, csak sejthető, ahogy remegve az újabb éjszakát várja, reszketi valami, és folyton idegeskedik miatta, hogy az ideg a leggyengébb tagjára megy, és nem jön, és nem akarja.

(Emberes helyett embertelen folytatódás Katica Boglárka történetével, avagy Fullánk Feri beleteszi) Katica Boglárka és Katica Katalin testvérek voltak. Katica Boglárka addig lesz életben, amíg Fullánk Feri belé nem költözteti egyik ifját, és az ki nem rágja magát Katica Boglárkából. A Katica Katalin addig fog élni, amíg az Imádkozó Irén a fentiek során be nem cserkészi és el nem fogyasztja. Nem nagyon feltűnő e pusztítás, mégis látszik, odaadás a testek melegéért, semmibe véve azt. Miféle információcsere bonyolódhat le a Bogi és a Feri között. Nem valószínű ez. A lényeg mindig elhitetés, a megnyugtatás a legvészesebb pillanatban. Erre játszott rá fent az Irén is, meg most is erre apellál a Feri is. Meg persze a Feri jóval kisebb, mint a Bogi, a Bogi észre sem veszi, meg ha észre is, akkor sem gondolja veszélyesnek, hogy mit akar a Feri tőle, észre sem veszi, hogy beleteszi a Feri a fullánkot, a kölykét, a porontya alapját, kezdését neki adja, megtiszteli az anyasággal. Ez a Feri egy ilyen örök magányos, ide-oda szálló, szerelmes facér, aki bizonnyal nem bírná elviselni egy gazdatest hosszú távú közelségét, társasságát sem. Folyton a megfelelőt keresi, és sokat is talál, mégsem marad egyik mellett se meg. Mondjuk biztosan azt sem volna képes ép ésszel felérni, hogy gyermekei mindegyike megfosztja egy hosszú távú kapcsolat lehetőségétől, hiszen minden utóda születése minden gazdatest-kedvese halálával jár. Nem is kell hát ezt így magyarázni tovább, Feri jön, dugja a magot, észrevétlen tovaszáll, többet nem is találkozik a Bogival, meg a későbbi kirágóval is elég reménytelen az össze-röpte. A Bogi meg eszi tovább a levelek apró viszkettetőit, és más nála apróbb, számára ízesebb állatokat, táplálódik saját maga, táplálva van növő hasa, benne fejlődő kis darázs. Neki eszik a Bogi egyre többet, várandós altesttel, hogy idegen bensőségétől válna már korai szüléssel, de e Feri kicsi fia, vagy lánya már Bogiban is érti a módját a helyes falatozásnak. Nem szabad a légutakat, létfontosságú szerveket egyet sem bánthat ott belül, csak a zsírja, na azt lehet, egyelőre csak azt egyed, később meg már, mikor kész vagy, helyhiánnyal már nem bírhatsz, akkor kezd a Bogi fájni. Igazán nem érti végig a Bogi, hogy mi okból van a baj, egyszer csak fáj, majd elmúlik, fáj megint most, rá se ránts, van olyan nap, mikor rosszabb, van olyan is, mikor más. Mindben viszont ott a béke, holnap nem lesz, ezt hogy értse. Nem lehet, hogy az ne legyen, az életünk már csak ilyen. Kicsi Boglár szegény, kinőtt a porontyod, a nem tiéd, de a tiéd mégis, szép gyermeked, kirág, éhesen rádmered, aztán, mint a többi darázs, huss, ott sem volt, zümm, elrepül. Közben a Katalin, a Bogi tesója is fogyasztotta a számára ízletes levéli csiklandozókat, és azért gyakran találkozott is a Boglárkával, az meg ha nem is mondta ki nyílt szóval, de azért éreztette, hogy valami az életsorsával megváltozott, ami lehet hogy a Katalinra is kihatással lesz. De hát egyikük sem tudta, mi készül, de ha tudta is volna, no és akkor. Mindenesetre így visszatekintve a Bogi meg a Kati esetére, hogy az egyik kirágódott, a másikra meg az Irénes imapozíció volt delejező hatással, van-e összefüggés ebben. Például, hogy az Irénnek könnyebb dolga lett egy gyászoló Katalinnal, akinek lefoglalódtak ösztöni figyelőrendszerei, feketére vált pöttyeivel mutatva aktuális kedvét, hogy védekezni nincsen egyáltalán semmi akarása benne. De ez mind így helyét meg nem állja, történnek a dolgok, Bogi és Kati most ébred, szemük nyílik, már feléled, elindulnak, hajt valami, levélalján megáll, nini, ott a sok apró kis vakarcs, tetves levelet tisztítani hamar, milyen jó.