No, hol is tartottunk Madách művében? Ja, igen, ott, ahol az uborkafára felkapaszkodott Ádám "fáraó, fiatalon, trónon ülve." Lucifer, korbácsos főépítésvezetőként, Ádám piramisát építteti, de a fáraó mégsem boldog. Úgy látszik, hogy még saját monumentális síremléke sem képes felvidítani. Rossz jel! /Önök, Olvasóim, bizonyára megelégedetten nézegetnék saját sírjuk akár csak hetven-nyolvan méter magas márványoszlopát is, mert az Önök szívében ott a Szerénység, ez a kedves kis galambocska!/
Közben egy piramisépítő közrabszolga, akit a köz-izgatási felügyelők nagyon vernek, a trónig fut, és ott összerogy. Megjelenik Éva, akiről kiderül, hogy e rabszolga neje, vagyis a Paradicsom óta házassági /együttélési?/ átrendeződés ment végbe. Ádám felé, mióta fáraós főnök, "Ezer hölgy keble sóhajtoz", ám közben Éva egy rabszolga neje lett. Ádám, ahelyett, hogy gúnyos aforizmával jutalmazná Évát a női hűséggel kapcsolatosan /mint én tettem volna/, úgy néz rá, mint aki sohasem látta még egykori paradicsomi feleségét /élettársát?/. Éva is jobbnak véli nem emlékeztetni Ádámot azokra az almafás időkre.
Közrabszolga tetemét elviszik, a fáraó maga mellé ülteti a trónra Évát, akit máris fáraónénak tekint. Ám Éva meglehetősen kényes, szeszélyes hölgy /ilyenekbe szoktak belebolondulni bizonyos férfiak!/, még a piramisépítő rabszolgák jajgatása is idegesíti. Valójában arra kíváncsi: az ő kedvéért a fáraó hajlandó-e felszabadítani a rabszolgákat? Próbára akarja tenni a férfit, még ha az fáraó is. Örömmel látja, hogy a fáraó engedelmeskedik neki. Az építkezés abbamarad /no, volt ilyen már nem csupán Egyiptomban, de még a kis Hungaryban is!/. Éva úgy gondolja /itt már a nőkre jellemző bájos csacskaságból-naivitásból!/, hogy szépsége mellé bölcsességét is meg kell mutatnia fáraó-szeretőjének:

"Úgyis mit ér az a rideg dicsőség,
Hideg kígyóként mely közénkbe csúsz?"

Tekintettel arra, hogy nem vágyom dicsőségre, a magam részéről nem tudnám megválaszolni ezt a kérdést, de azt bátran állíthatom: az a rideg dicsőség Hungaryban ide csúsz, oda csúsz, meg olykor innen-onnan elcsúsz, kígyóként. Az már más kérdés, hogy nem mindig hideg, hanem olykor meleg, de ez részletkérdés, melegek még jogosabban vágyhatnak hideg dicsőségre, főleg, ha túlontúl melegek.
Mi tagadás: Ádám is elég hisztis, legalábbis fáraóként. Eddig csak a közrabszolga Éva kellett neki, most viszont felugrik:

"E millióknak kell érvényt szereznem,
Szabad államban - másutt nem lehet."

Megjegyzem: kisstílű fáraó az, aki csak millióknak akar érvényt szerezni, a milliárdok helyett, de azt már jól sejti, hogy ezt csak olyan szabad államban teheti, ahol túl sok mindent szabad. Éva már aggódik:

"S elhagysz-e engem is, szerelmedet? - "

Ebből látszik: Éva igazi nő. Ádám is, most, egy pillanatra bár, de igazi férfi:

"El, téged, a trónt, mindent elhagyok."

Ne kutassuk, hogy mit értett azon a kifejezésen: "mindent". Ádám elindult, "kardot kivonva", - privatizálni, illetve visszaprivatizálni.

Hja, ha szép a nő, rangja egyre nő! Így van Évával is, aki Ádámnak, utóbbi nevét közben Miltiadészre athénesítette és hadvezérkedéssel foglalkozott, felesége lett. Sőt, gyermeket is szült neki, a kedves Kimónt. Miltiadész éppen a perzsákkal afférkodott, akik nem akarták neki per zsák szerint megfizetni a karddal előírt összeget. Amíg Miltiadész a perzsáknál kardoskodott az általa jogosnak vélt összeg mellett, addig Athénben fellépett két demagóg. Büszkeség tölthet el bennünket: abban a híres Athénban mindössze két demagóg lépett színre, míg nálunk, a kis Hungaryban, olykor még egy faluban is több demagóg lép színre, naponta! Első demagóg: "Veszélyben a hon, hogyha nem beszélek." Második demagóg: "Akkor vesz el, ha szólsz. Bérenc, le innét!" A nép ennek is, annak is tapsolt, hiszen éppen ezért nem nevezhető népnek, hanem valami kevésbé dícsérendőnek. A demagógok vitáztak, de a nép mindenképpen szeretett volna egy kis véres sztorit látni, így hát Miltiadészt, a háta mögött, kikiáltották árulónak, és halálra ítélték. A hadvezér közben diadalmas seregével visszatért a csatából. Erre a nép megijedt, félreértette a helyzetet, arra gondolt: a hadvezér hírét vehette, hogy a Babérkoszorú-díj helyett, hevenyészett bárdolatlansággal, a Bárd-díjra terjesztették fel. Nos, szóval, ez a népnek nevezett, hogy bőrét mentse, rögvest behódolt a serege élén megérkező Miltiadésznek. Ám, amikor az előzményeket nem ismerő, gyanútlan Miltiadész elbocsátotta seregét, a népnek ismét eszébe jutott a véres sztori iránti vágya. /Hű, de ismerős történetek!/ Miltiadészt kivégezték. Szomorú lett: felesége, valamint fia, örült /átmenetileg/ az athéni, népnek nevezett tömeg, a Blikkel nevű színes lapocska /van vér, van könny, van új sztori!/, továbbá Dárius perzsa király, aki most már arany helyett egy árva fityinget sem szánt a görögök markába.
Mára elég ennyi Madách nagy művéből, de azt meg kell adni, Ádám sorsa is olyan volt, mint a hun honé: hun bárd alatt, hun meg megint csak valami nyakszeletelőgép alatt... Hamarosan folytatom, Olvasóim, de addig ne hozzanak ám szégyent rám! Csak annyira csapják be az Adóhivatalt, mint eddig, csak olyan gyorsan gyorshajtsanak, mint eddig, csak annyi igazat keverjenek bőbeszédűségükbe, mint eddig, csak annyi pálinkát igyanak, mint eddig, csak annyira lépjenek félre, mint eddig! Semmit sem jó túlzásba vinni, különösen akkor, ha az máris kimeríti a túlzás fogalmát!