Kiugrik álmos zöldből
fácán ördöngős hangja,
s ráhull a nyárelőre,
virágos pillanatra.

Hegyek fényes közelben,
hegyek túlmesszi-kékben,
s úgy kényszerít a bánat
volt-életemre néznem!

Bűn volt a becsület, de
boldog lehetnék ebben,
élnék bár palotában,
a mai becstelenben?

Hegyek sötét közelben,
hegyek az eltűnt kékben.
Fecskeív-pillanatban
volt-életem megértem.

Megértem ősi-ősi
csillaghitét, az álmot,
mely ezt sohsem akarta,
csak egy másik világot.

Hegyek hallgató földön,
hegyek elnéző kékben.
Virágos pillanatban
a vétkem - büszkeségem.