Az Ehunbehun Nagytanács kiküldte Huncuthun Hubát a napfényes göröghonba, nézzen ott szét: mit is lehetne megvalósítani pusztán semmiből náluk, azon a Nagy Pusztán! /Látszatra az Ehunbehun Nagytanács küldte el Hubát állami lópénzen, valójában azonban nagybácsija, aki a Nagytanácsban főtörzsfőnökölt, ez azonban most mellékes./
Huncuthun Huba gondos ehunbehun-hun volt, nyelvileg is felkészült az útra, néhány kifejezést megtanult görögül, pontosabban ezeket: "Ajándék adni, - nekem, én köszönni!", "Vagy te derék göröghun!", "Hitelt nekem, megadást hidd el!", "Ide a pénzecskét, süvegembe, sokat, demokráciára!".
Ilyen rendes nyelvelő volt Huba! Még vitt magával egy üvegben mézet, másikban mázat, továbbá festéket, sokféle színből, mert számított rá: esetleg nem lesz elég az az ehunbehun-hun kétszínűség!
No, meg vitt magával kétszáz főnyi ehunbehun-hun kardos-íjas díszkíséretet is, államlópénzen. Mi van akkor, ha meglátogatnak egy gazdag görögöt, aki tele van arannyal, de egy olajbogyót sem akar adni ajándékba?! Ilyen szép díszkíséretnél könnyebben kigördül fejéből a benne levő skótság, és mégis ad, ha pedig mégsem, majd az a kétszáz lovas...
Ilyen gondos volt ez a Huba!
No, nem csupán gondos volt, szerencsés is! Gorillavitézeivel több isten templomát is meglátogatta, és a derék görög istenek, amikor a templomőrök nem néztek oda, titokban sok ajándékot adtak az ehunbehun-hunoknak: ezüst serlegeket, arany szobrocskákat, bíborköntösöket, meg egyéb hasznos cuccot...
Jószívűek voltak azok az istenek! Athéné még dárdáját és pajzsát is odaajándékozta, de utóbbi tárgyakat később eldobták, mert kiderült: nem nemesfémből készültek, továbbá nem fértek már bele a bőrtarisznyákba. Szerencséjükre Athéné nem látta ezt, mert, a csacska histórikusok állításaival szöges ellentétben, az ókori istenek nem láttak mindent. No még szép! Mi lett volna, ha mindent látnak?!
Elégedett volt Huncuthun Huba, teletömte minden bőrzsákját ezzel-azzal, s már csak szórakozásból - ma úgy mondhatnánk: hobbiból - járt-kelt.
Így vette észre Diogenészt, aki egy hordóban heverészett.
Tapasztalt ehunbehun-hun volt Huba, tudta, hogy ilyen hordós emberből nem néz ki semmi értékes, mégis benézett a hordóba, és nyájasan kérdezte:
- Jól érzi magát abban a hordóban, hajléktalan koldusuraságod?!
Diogenész, a bölcselő, akit aznap már tizenötször nyaggattak ugyanezzel az ostoba kérdéssel, nagybölcsen semmit sem szólt, csak krákogott egyet:
- Krák!
Huba nem tudott görögül, ezért a "Krák!"-ot úgy fordította le ehunbehun-hunra:
"Pompásan!"
A kétszáz vitézfővel és értékes szerzeményekkel hazatérő Huba, valamint vitézei tudták mit kell tenniük. A szerzeményeket gyorsan sajátbiztonságba helyezték, majd pedig benyújtották lóutazási költségeik borsos számláit az Ehunbehun Nagytanács Számszámbanemvevő Hivatalához, melynek főnöke egy sámán volt, Huba unokaöccse. Az unokaöcs a számlákat nem sokallotta, csak azt az ajándékot keveselte, amit ő kapott. No, hozzávágott Huba mégegy aranyszobrocskát, - ne szobrozzon itt neki!
Ilyen jószívű volt Huba, ha muszáj volt!
No meg leleményes is! Az Ehunbehun Nagytanácsban előadta, hogy milyen kitűnő megoldást tapasztalt göröghonban a hajléktalanok lakásgondjaira. Kapjon minden hajléktalan ehunbehun-hun egy hordót, lakjon abban! Göröghonban egy nagy bölcs, Diofenész is így éldegél /Diogenész nevére nem emlékezett hát jól ez a Huba, de a lényeg úgyis a hordó/.
Az Ehunbehun Nagytanács felállt, úgy tapsolt az ötletnek. Igaz, a Nagytanács főtörzsfőnök-elnöke /Huba nagybácsikája/ még előbb felállt és tapsolt, ami némileg befolyásolta a többi nagytanács-tagot. Huba megkapta az "Ehunért Amúgyan Gyémántokkal Ékesített Aranyérdemrend"-et, bár ez semmiség volt ahhoz képest, hogy Habba Buba, a Nagytanács Fősámánja és Alelnöke cége megkapta harmincezer hordó leszállítását, államlópénz-elszámolásra.
Ilyen sikeres volt ez a Huba!
A hordókkal később két icipici probléma akadt:
1. egyrészét egy kisebbség nagyon ellopta,
2. kiderült, hogy a Nagy Puszta éghajlata nem egészen azonos a melegebb göröghoniéval, mivel előbbire igen Kegyetlen Tél is odaszemtelenkedik, így a hajléktalanok egyrésze megfagyott a kapott hordóban, de ebből nem lett ügy, mer Kár Kara Főhunelkenőügyész úgy látta: hordó nélkül is megfagyhattak volna.
A hordó-üggyel a továbbiakban azért sem foglalkoztak az ehunbehun-hun rovásírásos lapok, mert közben bégyütt egy Nagy Esemény: a fejedelem harmadik fia megházasodott, elvette a szomszéd fejedelem negyedik lányát, Béduginci Mincit /igaz, kissé erőszakosan vette el, dehát nehéz bizonyos szokásokon túltennie magát még egy fejedelemfinak is, lényeg mégis az elvétel/. Az új pár sexélete majdnem mindenkit jobban érdekelt abban a szembehunniás Ehunbehunhunniában, mint Diogenész azzal a nyomorult hordóval, meg azok az ehunbehun-hun hajléktalanok.
E kis írásból megállapítható: Hubát rendes, gondos, jószívű, becsületes, találékony, dícsérendő ehunbehun-hun hazafinak tartották, - és tartják Ehunbehunhunniában.
Ami viszont ezen kis írásból nem állapitható meg, az csupán az: én mit tartok nem csupán Hubáról, hanem az őt fentiek szerint értékelő ehunbehun-hunokról is.
Azt hiszem: a két vélekedés közötti különbséget zongorázni lehetne Ady Endre fekete zongoráján!