Két kedves varázsló, Birgebörge Márton és Börgebirge Barnabás előbb vitatkozott, később összeszólalkozott. Min? Nos szószerint szamár dolgon: melyikük csacsija szebb és dolgosabb?

Márton így áradozott saját nagyfülűjéről:

Az én csacsim, Csecsi Becsi,
hol a munka, csak azt lesi!
Szép a szeme, szép a füle.
Dícséri a fülemüle.
Minden nyuszi megáll, nézi,
mert szépsége megigézi.

Némi ellentmondás látszott abban, hogy éppen ekkor nyuszi futott arra, de nem állt meg a csacsit bámulni. Igaz, az utána rohanó agárkutyus sem.

Barnabás sem hagyhatta dics nélkül a szamarát:

Tudós látta szürkém fülét,
s meglepetéstől elhülék!
Csak remegett, s így rebegett:
- Nem láttam még ily remeket!
Elneveztem el Felifülnek...
Hátára király is ülhet!

Király éppen nem volt a közelben, de azért Barnabásnak igaza volt: király is ülhet, nem csak lóra, de szamárra, sőt, ha akar, még fatönkre is. Főleg, ha nem látja senki!

No eddig még csak-csak, de az, ami ezután következett, egyre barátságtalanabb lett. Mindegyik varázsló hazament csacsijával kacsalábon forgó kastélyába. Ám szegény Mártont, miközben tükörtojást evett, és egyidejűleg a falitükörben nézegette önmagát, megzavarta a Barnabás által odavarázsolt három nagyorrú, cicára hasonlító fizimiskájú törpe, NYIF, NYAF és NYEF. Fel-le sétáltak a szobában és nyávogó hangon ismételgették:

Nyifegem, nyafogom, nyefegem én:
- Felifül a legszebb e Földtekén!
Hat cicás miaó, vak varjú kár!
Felifül koronás csacsikirály!

Márton ügyes varázsversikével visszaküldte a törpéket Barnabáshoz, de nem maradt adós a csattanós válasszal sem. Hamarosan három törpekalóz jelent meg Barnabásnál: BIMM, BUMM, BAMM. Igen zavarták Barnabást a túrós palacsinta elfogyasztásának élvezetében, mert dörgő hangon ismételgették, pisztolyaik dördülése közepette:

Bimmezem, bummozom, bammozom én:
Becsikénk de becses csacsilegény!
BIMM! BUMM! BAMM! Ideje, hogy észrevedd:
nála különb csacsi nem is lehet!

Barnabás is vissza tudta küldeni egy légbe lendített varázsigével a három kalóztörpét Mártonhoz, de azután gondolt egyet: elköltözik valahová, új lakcímét pedig nem közli Mártonnal. Milyen érdekes, hogy éppen ebben a pillanatban erre gondolt Márton is: ő is elköltözik! Ami még ennél is érdekesebb: Márton a Sasraváró hegy egyik oldalára költözött, Barnabás ugyanezen hegy másik oldalára, anélkül, hogy tudtak volna egymás új lakhelyéről. Mindegyikük vitte magával a varázspálcáját és a csacsiját. Mi kell ennél több annak, aki varázsló?!

Felépült Barnabás új vára, de nem kacsalábon forgott, hanem gólyalábon. Annak ablakából kinézegetett. Kit látott? Valakit, aki szamáron jött. Valakit, aki gyönyörűszép volt. Valakit, aki varázslóleány volt, és akit így hívtak: Hegyenvölgyön Katalin.

Felugrott Barnabás, kiszaladt, meghívta Hegyenvölgyön Katalint ebédre, mivel ez a hegyen-völgyön át vándorló hölgy már régen nem csupán hegyen és völgyön volt, hanem Barnabás szívében is. Ebédnél elmesélte Katalinnak szamaras összekoccanását Mártonnal. Katalin nevetett:

- Ki volt csacsi?! Én jól látom!
Hát nem csupán az a Márton...
Még valaki, aki nem más:
varázspálcás és - Barnabás!
Ideje kibékülnötök,
eloszlatni szürke ködöt,
mert kiben nincs semmi hiba?
- Az a Katalin csacsija!

Elnevette magát Barnabás: no ha Kataliné, az más!

Talán ugyanebben az órában ki mondott hasonló versikét Mártonnak, a hegy másik oldalán, Márton strucclábon puccoskodó kastélyában?
Nem más, mint egy másik varázslóleány, Katalin ikertestvére: Hegyenvölgyön Annuska. Márton, aki titokban már régóta szerelmes volt Annuskába, elmosolyodott:
- Csacsi voltam, Annuska, de nemcsak azért, amiért most megróttál, hanem valami másért is. Sejted, hogy miért?

Annuska azt válaszolta, hogy nem sejti, hanem tudja. Ám most itt az ideje, hogy Márton felhagyjon azzal a túlzásba vitt, szamár félénkségével - szívdolgokban!

Estére mindenki a helyes helyére került: Katalin Barnabás, Annuska Márton karjaiba. Mindannyian a két leány várában voltak már. A vár istállójában négy csacsi ropogtatta a zabot, békességben: Kataliné, Annuskáé, Mártoné, Barnabásé.