Feltöltve: 2010-09-29 17:05:58
Megtekintve: 1919
A halál fájdalmassága
Egyik versemben azt írtam, hogy minden halálban mindenki halála, és ez, ha elgondolkozunk rajta, legalábbis a lényegét tekintve, igaz. Egy pillanatra annak a halála is megráz, akit nem ismertem, sőt, azé is, aki halálát, úgy tűnik (persze, sokszor csak első pillanatra) valamilyen okból vagy okokból megérdemelte.
Félelmetes halálesetekkel vagyunk körülvéve, szinte naponta. Minden halálesetet különös harc előz meg, az emberiesség és embertelenség közötti küzdelem. Nem szívesen gondoljuk ezt végig, megértem, én is igyekszem elkerülni a fájdalmas "filozofálást", de sokszor nem tudok elrejtőzni előle.
A napokban olyan halálesetről értesültem, közvetve, ami megint elszomorított. Nem ismertem pedig az illetőt személyes találkozásból, egy internetes kulturális fórumon találkoztam először nicknevével (amit most nem írok ide) és örömmel láttam, hogy gyermekeknek írt versei majdnem-majdnem elérik a költőtől megkívánható színvonalat, aprócska javítással többnyire el is érték volna. Ritka ez, és én értékelem, mert a gyermekeknek írni sokszor nem könnyebb, mint a felnőtteknek. A gyermek lelke egyrészt a lényegre törő, egyszerűbb fogalmazást, a nagyobb "érthetőséget" kívánja, másrészt azonban úgy, hogy az írás mégis kaput nyisson a képzeletnek, értelmes kalandozásra csábítson.
Ha gyengének találom egy szerző írását, akkor sohasem szólok hozzá művéhez. Egyébként sok vers inkább a jó és a rossz keveréke, amelynél a szerző egy-egy értékes költői képnél meglátja, megtalálja az értékeset, de nem tud ellentállni a rossz folytatásnak. A nicknév nélkül említett hölgy gyermekversei azonban nem ilyenek voltak, hanem valójában jók, amelyek csak csekély csiszolásért könyörögtek.
Barátságos levélváltásunkban hamarosan az hozott kedvezőtlen fodulatot, hogy az illető hölgy rövid, mintegy kétharmad részben jó "felnőttverset" alkotott, amit kedvesen nekem dedikált. Megírtam neki, hogy szerintem az általam megjelölt rossz egyharmadot inkább hagyja el, az csak ront rajta, és akkor a verset tisztelettel elfogadom.
Amivel nem számoltam: sok tollforgató túlzott érzékenysége. Sértődötten válaszolt, a verset megsemmisítette. Rámutattam jószándékomra, meg arra is: levelemben aligha találhat bármi, legcsekélyebb módon is sértőt, én csupán tanácsot adtam. Beszéljük meg! Végül megértette, elismerte, hogy "eltúlozta a dolgot". Később még - kivételképpen - előfordult, hogy valamilyen írásomhoz barátságosan hozzászólt, talán én is így tettem egyszer valamelyik jól sikerült gyermekversénél. Lehet, hogy otthoni gondjai voltak, mindegyikünknek voltak és vannak, de esetleg az ő gondjai másokénál (így az enyémeknél) sokkal nagyobbak lehettek. Ki tudja?
Aprócska kis élmény ez számomra egy világban, egy országban, ahol többnyire nem ilyen picurka összekoccanások kedvetlenítik el az embert, ahol mind gyakoribbak a hazugságok, becstelenségek, aljas mocskolódások, és bár az "ép testben ép lélek" mondás eleve sántít egy kicsit (mert nem ép testben is lehet ép lélek), azért még egy ilyen testileg beteg országban is lassan több a testileg ép, de lelkileg (a lélek teljességét, tehát erkölcsi oldalát is beleértve) beteg.
Mikor az idős hölgy haláláról értesültem, szomorú lettem. Ismeretlen volt számomra, mint ember, de mint alkotó nem teljesen. Abból a kevésből, amit gyermekeknek szánt írásaiból megismertem, majd újrateremtek olykor, amíg még élek, egy-egy mesés anyóka alakot, olyant, aki szerette családját, a gyermeket, és gondjait talán picit enyhítette időnként az alkotás örömével. Nem tudom, hogy ezekből a gyermekeknek írt műveiből megjelent-e valamikor valami, - ha igen, akkor megérdemelten.
Bárhol is van ő most, annyi biztos: a Titokban van, amelyik talán csak nekünk, embereknek, titok, lehet, hogy nem is létezik, de ha nem létezik, akkor ez a nem-léte a Titok most nekünk, még élő embereknek. Nem mondom, hogy "nyugodjék békében", mert ha nincs túlvilág (és minden elfogadható jel erre mutat még), akkor úgyis békében nyugszik, - ha pedig mégis volna, akkor mint nyugodhatna ott a lélek, ha valóban Lélek? Szerintem akkor ott is érezni, tenni, alkotni vágyik majd, de nagy szó volna, ha az áldatlan földieknél sokkal jobb körülmények között tehetné ezt.
(2010)
(Az "ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK" c. netnaplóból.)
Félelmetes halálesetekkel vagyunk körülvéve, szinte naponta. Minden halálesetet különös harc előz meg, az emberiesség és embertelenség közötti küzdelem. Nem szívesen gondoljuk ezt végig, megértem, én is igyekszem elkerülni a fájdalmas "filozofálást", de sokszor nem tudok elrejtőzni előle.
A napokban olyan halálesetről értesültem, közvetve, ami megint elszomorított. Nem ismertem pedig az illetőt személyes találkozásból, egy internetes kulturális fórumon találkoztam először nicknevével (amit most nem írok ide) és örömmel láttam, hogy gyermekeknek írt versei majdnem-majdnem elérik a költőtől megkívánható színvonalat, aprócska javítással többnyire el is érték volna. Ritka ez, és én értékelem, mert a gyermekeknek írni sokszor nem könnyebb, mint a felnőtteknek. A gyermek lelke egyrészt a lényegre törő, egyszerűbb fogalmazást, a nagyobb "érthetőséget" kívánja, másrészt azonban úgy, hogy az írás mégis kaput nyisson a képzeletnek, értelmes kalandozásra csábítson.
Ha gyengének találom egy szerző írását, akkor sohasem szólok hozzá művéhez. Egyébként sok vers inkább a jó és a rossz keveréke, amelynél a szerző egy-egy értékes költői képnél meglátja, megtalálja az értékeset, de nem tud ellentállni a rossz folytatásnak. A nicknév nélkül említett hölgy gyermekversei azonban nem ilyenek voltak, hanem valójában jók, amelyek csak csekély csiszolásért könyörögtek.
Barátságos levélváltásunkban hamarosan az hozott kedvezőtlen fodulatot, hogy az illető hölgy rövid, mintegy kétharmad részben jó "felnőttverset" alkotott, amit kedvesen nekem dedikált. Megírtam neki, hogy szerintem az általam megjelölt rossz egyharmadot inkább hagyja el, az csak ront rajta, és akkor a verset tisztelettel elfogadom.
Amivel nem számoltam: sok tollforgató túlzott érzékenysége. Sértődötten válaszolt, a verset megsemmisítette. Rámutattam jószándékomra, meg arra is: levelemben aligha találhat bármi, legcsekélyebb módon is sértőt, én csupán tanácsot adtam. Beszéljük meg! Végül megértette, elismerte, hogy "eltúlozta a dolgot". Később még - kivételképpen - előfordult, hogy valamilyen írásomhoz barátságosan hozzászólt, talán én is így tettem egyszer valamelyik jól sikerült gyermekversénél. Lehet, hogy otthoni gondjai voltak, mindegyikünknek voltak és vannak, de esetleg az ő gondjai másokénál (így az enyémeknél) sokkal nagyobbak lehettek. Ki tudja?
Aprócska kis élmény ez számomra egy világban, egy országban, ahol többnyire nem ilyen picurka összekoccanások kedvetlenítik el az embert, ahol mind gyakoribbak a hazugságok, becstelenségek, aljas mocskolódások, és bár az "ép testben ép lélek" mondás eleve sántít egy kicsit (mert nem ép testben is lehet ép lélek), azért még egy ilyen testileg beteg országban is lassan több a testileg ép, de lelkileg (a lélek teljességét, tehát erkölcsi oldalát is beleértve) beteg.
Mikor az idős hölgy haláláról értesültem, szomorú lettem. Ismeretlen volt számomra, mint ember, de mint alkotó nem teljesen. Abból a kevésből, amit gyermekeknek szánt írásaiból megismertem, majd újrateremtek olykor, amíg még élek, egy-egy mesés anyóka alakot, olyant, aki szerette családját, a gyermeket, és gondjait talán picit enyhítette időnként az alkotás örömével. Nem tudom, hogy ezekből a gyermekeknek írt műveiből megjelent-e valamikor valami, - ha igen, akkor megérdemelten.
Bárhol is van ő most, annyi biztos: a Titokban van, amelyik talán csak nekünk, embereknek, titok, lehet, hogy nem is létezik, de ha nem létezik, akkor ez a nem-léte a Titok most nekünk, még élő embereknek. Nem mondom, hogy "nyugodjék békében", mert ha nincs túlvilág (és minden elfogadható jel erre mutat még), akkor úgyis békében nyugszik, - ha pedig mégis volna, akkor mint nyugodhatna ott a lélek, ha valóban Lélek? Szerintem akkor ott is érezni, tenni, alkotni vágyik majd, de nagy szó volna, ha az áldatlan földieknél sokkal jobb körülmények között tehetné ezt.
(2010)
(Az "ÁLMOK, TÁJAK, EMBEREK" c. netnaplóból.)
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2010-09-29 21:51:32
Kedves Elek!
A szeretet nagyon nehezen megfogalmazható, így aligha vitatkozhatom Veled azzal, ha úgy gondolod: az írásaimban nincsen szeretet mások iránt. Egy bizonyos: sok olyan ember van, akit nem szeretek, mert nem úgy viselkedik, ahogyan az én - valóban kissé gőgös és talán olykor a realitásokhoz képest túlzottan szigorú - erkölcsi követelményeim szerint kellene. Mégsem gondolom, hogy akár egyetlen (!) olyan írásomra (vagy annak részletére) rá tudnál mutatni, ahol erkölcsi felfogásommal Te jogosan nem érthetsz egyet (ismétlem: jogosan, megjelölve, hogy mivel, miért nem értesz egyet).
A szeretet egyébként - ha értelmes - nem hízeleg az embereknek, társadalomnak, országnak, világnak, ha az nem érdemli meg. Én nem törődöm azzal, hogy írásaim hányan olvassák, mert számomra az a fontos: igazat írjak, akár tetszik ez az embereknek, akár nem. Sőt! Egyenesen nem is kívánom, hogy olyanok olvassák az írásaim, akik egészen más világnézeti, politikai, erkölcsi stb. állásponton vannak, ha ez az álláspont "szöges ellentétben" van az enyémmel. Nem akarok vitatkozni olyanokkal, akikkel alapvető kérdésekben eltér a véleményünk (tehát - szép vagy nem szép - nem vagyok már hajlandó "népnevelést" folytatni, aki írásaim nem érti meg, azzal, úgy ézem, hiábavaló a vita, - más kérdés ha csak VALAMIT nem ért ezekből, azt szívesen megmagyarázom).
A szeretet egyébként sok mindenre vonatkozik (a szépség, a természet szeretetére is például), így sajnálom ugyan, haTe e vonatkozásban sem találod meg írásaimban az értéket, de miért akarnálak meggyőzni bármiről? Elég értelmes vagy ahhoz, hogy magad döntsd el mi tetszik és mi nem.
Szeretettel (még ha nem is hiszed el!) üdvözöl: Miklós
2010-09-29 20:10:09
Szerbusz Miklós.
Tudod, Miklós, hiába írsz, száz, meg száz jobbnál jobb verset, a költőtől megkívánható színvonalon. Meg gyerek verseket.... meg net naplót... ha nem olvassák talán csak huszan, harmincan... Mert valami hiányzik belőlle. A szeretet, mások iránt.
De van, olyan ember, aki éppen, "hogy gyermekeknek írt versei majdnem-majdnem elérik a költőtől megkívánható színvonalat, aprócska javítással többnyire el is érték volna" szinten ír csak, de minden sorából, betüjéből sugárzik, kiált a szeretet. Szóval az Ő verseit csupán százan, kétszázan, háromszáznál többen is olvassák... ugyan ott.
És kedves Miklós! Keserüen írom ezeket a sorokat... " , mert ha nincs túlvilág (és minden elfogadható jel erre mutat még), " Te milyen jeleket látsz?! Te milyen jelekt hagysz, esetleg majd,magad után?
Talán nem haragszol meg ha így köszönök el: Isten Áldjon!