Kurjongatós János erős legény volt, mint a bika, szorgalmas is, mint a hangya. Még valamiben kitűnt: ő volt a legjobb táncos Szépszőlőfürtösön, amit a lányok nagyon értékeltek, a legények pedig irígyeltek.

Az egyik évben kártevő gomba támadta meg a szőlőket, tönkrement nemcsak a termés, de az ültetvény is, mindenütt. Búslakodott a falu. Azt mondta Jánosnak a bíró legényfia, félig-meddig kesernyés tréfából:
- No most elmehetsz tánctanárnak, az is jobb, mint a koldustarisznya!

Szöget ütött ez János fejébe. Miért is ne? Néhány évvel ezelőtt átböngészett egy képeskönyvet, amelyik ezt a címet viselte: A NAGYVILÁG TÁNCAI. Megbeszélte barátjával, Csipkebogyó Bertalannal, hogy az ő tönkrement szőlője helyére ültessen barackfákat. Magához vett ezt-azt, felugrott a lovára, elindult a nagyvilágba.

Legnagyobb meglepetésére kicsit sem ment rosszul a sora, mint tánctanárnak. Egy világvégi helyen ugyan a karakulpóki feketebőrűek félreértették őt, amikor
nem karakulpóki nyelven, hanem szépszőlőfürtösi táncmozdulatokkal magyarázta nekik mesterségét, és meg akarták verni. Az akarás azonban nem mindig sikerül úgy, mint a vakarás. János úgy elbánt a mintegy húsz feketebőrű legénnyel, hogy azok mindjárt másként bántak vele: megválasztották törzsfőnöknek. A törzsfőnökség mellett tánctanárkodott is, kapott is értékes elefántagyarokat, ezeket más törzseknél ezüsttárgyakra váltotta, így szegényedés helyett tovább gazdagodott. Egy napon azonban a karakulpóki legények és leányok már minden táncot megtanultak, még a János által kitalált furcsa nagymacska-ugráltatóst is, így János elindulhatott más tájakra.

Végtelen nagynak látszó erdőbe érkezett. Alkonyat után kikötötte a lovát, beburkolódzott a szúnyoghálójába, lefeküdt. Ám különös zajra lett figyelmes, így kiburkolódzott, felállt. No hát csudák csudája, mit nem lát?! Táncolnak körülötte az erdő magas fái, de még énekelnek is:

Hát ez a legény nem megy tovább!
Nála hiába táncos a láb!
Bűvös az erdőnk, ő már fogoly!
Fekete este jő valahol!

Kicsit megijedt János, de nem túlságosan. A fák fura tánca jobban érdekelte, mint gondolnátok. Ő is táncba kezdett, de még milyen sebesbe! Ki bírta jobban: a fák vagy János?
Elárulom: János. Ekkor sötétruhás alak lebegett elő, kis ködszakállal, de nagyon ködös beszéddel:

- Kit választasz, bökd már ki itt!
Talán azt a Lassú Lilit?
Elröppenő Pannát, aki
teáskannáját hozza, viszi?
Vagy épp ő kell: Korom Kata?
No hát akkor: HA-HA-HA-HA!
Ha ő kell: nagyot nevetek!
A határig veled mehet!

Látta Kurjongatós János, hogy a sötétruhás alak valami szellemféle lehet, akivel nem jó kukoricázni, különösen ott, ahol nincs is kukoricaföld, érett kukoricával.
Így szólt:

- Lassú Lilit nem, mert, ha lassú, mindig várnom kell rá, a sok várás pedig már-már megbánás. Elröppenő Pannát sem, mert ide röppen, oda röppen, a végén elröppen, és akkor nem tudom, hogy örüljek-e vagy sírjak. Korom Kata, ha a neve találó, kormos ugyan, de majd lemosom, ha nem mosakszik meg magától. Őt választom!

A sötétruhás valaki nevetett, kicsit rémisztően, kicsit bíztatóan, kicsit megvetően, kicsit elismerően. János szempillái hirtelen lecsukódtak. Reggel nem talált semmi különöset. Álom volt az egész! - gondolta. A bükkfán ugyan így fecsegett a szajkó:

Eprestorta, habostorta!
Jön már az a kis boszorka!
Pisze orra nagyon kormos!
Orcácskája piszokfoltos!
Ruhája agyagpecsétes!
Ki véli: a csókja édes?!

János sok leányt látott már, de ilyet még nem! Első pillantásra olyan volt, mint tisztátlan dombocska, amelynek láttán felhúzza orrát a vak macska. A leány bemutatkozott: ő Korom Kata. Kész elvezetni Jánost a határig. A legény megköszönte a segítséget, de magában arra gondolt: no ez a leány nem kellene neki feleségül, még akkor sem, ha nem volna más leány a Föld kerek golyóbisán.

Hanem hát nem mindig marad nem a nem! Katáról kiderült: gyönyörű a hangja.
Az is kiderült: oly sokat tud erdőről, állatokról, növényekről, de még mindenféle másról, erdőn túli emberi dolgokról is, hogy János csak ámult. Hamar észrevette azt is: milyen kecses mozgása, jó alakja van Katának! Elkezdte az udvarló szavakat, nem is tudta abbahagyni. Rájött: beleszeretett Katába, nem kell neki többé más leány. A leány is egyre kedvesebb lett Jánoshoz. Egy erdei tavacskánál Korom Kata lemosta magát, oldaltáskájából tiszta ruhát öltött, - és ki állt ott nagyhirtelen János előtt? Tündéri szépség! A leány így szólt:
- Elérkeztünk a határhoz!

János azt hitte: az erdő határához. Úgy kétségbeesett, hogy azt még a kétség is kétségen kívül megsokallta volna. Hanem a leány felvilágosította: ez nem az erdő határa, hanem a szívszerelem határa. Ezt a felismerést csókok követték. A csókokat lakodalom. A lakodalmat születő gyermekek. Ők már nemcsak apjuktól tanultak táncolni, hanem gyönyörűszép tündér-édesanyjuktól is.

(2010)