Kettőskútkerekes Mátyást a falu bolondjának nevezték. Ezt azonban ez a Mátyás kikérte magának: ő a maga bolondja, nem a falué! Talán a falu eteti, itatja, tartja el őt?!

No ebben igaza volt. Volt Mátyásnak háza, tehene, disznaja, libái, macskája. A tehén tejelt, a disznó hízott, a libák legeltek, tették a dolguk. Hanem mit lát ez a Mátyás? A macskája, Búspofikájú Balambér viszi az ő szobai egerét! Lopja!

No vitte is a macskát a bíróhoz. A bírónak több esze volt, mint hogy a macska ártatlanságáról prédikáljon a bolondnak. Éppen ellenkezőleg! Mátyás, és a két markos törvényszolga jelenlétében megfeddte a cicát:
- Rendes macska nem lop egeret. Megértetted?! Erre bíróilag figyelmeztetetlek!

A cica nem értette a dolgot, annak viszont örült, hogy délután játszhatott a bíró gyerekeivel. Azok igen kedvelték, még májashurkát is adtak neki, titokban.

Két nap múlva Mátyás veréblopáson érte Búspofikájú Balambért. A verebek az ő ereszcsatornájában fészkeltek, így - szerinte - az ő verebei voltak. Megint elvitte a cicát a bíróhoz, hogy a törvény őre figyelmeztesse a bundást helytelen cselekedetére.

A bíró rá is szólt a cicára, szigorúan:
- Rendes macska nem lop verebet. Megértetted?! Erre bíróilag figyelmeztetlek!

A cica nem értette, de most már olyan képet vágott, mintha értené. Mátyás elégedett volt. Otthagyta a cicát egy délutánra a bíró gyerekeinél, hadd játszanak vele. Játszottak is azok, a cica is örült, mert még kolbászvéget és puha szalonnabőrkét is kapott.

Ezt követően Mátyás néhány napig nem akadt tolvajra, aki őt megkárosította volna. Ám eljött a szombat este, látja, hogy a fájáról lopja, eszi az almát egy zsákos ember.

- Hű azt az almafás kutyafáját! - kiáltotta rá Mátyás, de akkorát, hogy az embernek megakadt a torkán az alma és leesett a fáról. Mátyás megkötözte és, a zsákkal együtt, vitte a bíróhoz. Részesítse bírói figyelmeztetésban ezt a csúnya almatolvajt!

A bíró éppen gulyáslevest kanalazott otthon. Nem szerette, ha ilyenkor zavarják. Ám mit tehetett? Beállított a bolond, a kettéharapott almával, a zsákkal, meg a tolvajjal.

Kiderült: a zsákban nagy ezüstserleg van. Pont olyan, mint a templomban, de mint lehet egy zsákban ugyanolyan, ha a templomban is ugyanilyen van?
A rejtély hamar megoldódott: a két serleg csak egy, mivel a tolvaj a templomból tulajdonította el az értékes tárgyat.

- Itt már nem elég a figyelmeztetés, jöjjön a fegyelmezés! - kiáltott fel a bíró. A serlegtolvaj a börtönbe került, egy tányér gulyásleves pedig Mátyás bendőjébe, mivel a bíró megkínálta. Talán két tányérral is bele került volna, de kiürült a lábas.

Ezt követően Mátyásnak nem akadt semmi dolga a bíróval, jóideig. Ezt a macskája hiányolta, mert eszébe jutott a két délután a bíró gyerekeivel, továbbá a májashurka, meg a kolbászvég.

Volt azonban egy igen nagy kő Mátyás udvarán. Azon szokta köszörülni a kaszáját, de most az eszét köszörülte rajta. Miért ilyen nagy ez a kő? Miért van éppen ott, és nem másutt? Mindig ott volt, vagy mégsem? No szóval így elbölcselkedett, eltűnődgetett. Nem egyedül, mert a nagy szemeket meresztő tehén is kijött az istállóból. Talán a bölcselkedésben akart segíteni a gazdájának? Vagy tehéni figyelmeztetésben akarta részesíteni, hogy még nem kapta meg a szénát?

Akár így volt, akár úgy, Mátyás, gondolatai végén úgy gondolta: elmozdítja a követ a helyéről. Nagynehezen el is mozdította, de a kő visszakeljfeljancsizta magát. No ez nem szép! Mátyás azonban nem hagyta magát, sem a követ. Egy vasrúd segítségével kiebrudalta az udvarból. Ezt a kiebrudalást egy harapós eb, meg egy szekér egyik kereke bánta.

Hanem a kő helyén mi volt? Gödör. A gödörben mi volt? Rézláda. A rézládában mi volt? Sok-sok arany, sok-sok ékszer. Meg valami elsárgult kutyabőrön macskakaparás szerű írás. Mátyás futott a bíróhoz:
- Bíró Uram! Idéztesse törvénybe a követ, mert elrejtette az aranyakat! Figyelmeztesse!

A bíró túrós csuszát evett. Nem szerette, ha ilyenkor zavarják, mert jobban csúszik a csusza, ha nyugodt ember gyomrába utazik. Ám mit tehetett? Tudta, hogy Mátyás nyakas bolond, nem jó, ha sokáig kolompol a kolomp! No meg a mondás is eszébe jutott: bolond, aki mindent elhisz, és bolond, aki semmit sem hisz el. Fogta magát, elkísérte Mátyást, hadd lássa: miféle kő, miféle arany, miféle bolondság?!

Hanem szeme-szája elállt a csodálkozástól. Igaz volt, amit Mátyás mondott, színigaz. Az írásból kiderült: a sok arany, meg ékszer Mátyásé, neki hagyta a kő alatt, még az ükapjának az ükapja!

Szép napok virradtak a falura. A bíró elintézte, hogy a falu tanácsa legyen Mátyás gyámja. A falu új házat épített Mátyásnak, ellátták minden jóval, amit csak szeme-szája kívánt. A kincsen meg vettek a falunak egy nagy-nagy rétet, egy nagy-nagy erdőt, meg két halastavat halakkal. A megegyezés szerint ezeket mindenki használhatta. Mátyás viszont annyival több jogot kapott, hogy büszkén nézhetett földre, vízre, égre.

Nézett is, de követelte a kincset alattomosan elrejtő kő megbüntetését. Így is történt. A bíró parancsára belevésték a kőbe, minden kő okulására:

KINCSET TITOKBAN ELREJTENI TILOS! EZT A KÖVET KUTYAMUTYAKERTES FALU BÍRÁJA FIGYELMEZTETÉSBEN RÉSZESÍTETTE.

No fura dolog! A közmondás szerint egy bolond százat csinál, de ezúttal a megmozgatott kő mozgatott meg száz követ. A falu lakói ugyanis minden nagyobb kő alatt kincset kerestek.