Mély árkot szánt az eke,
majd búzamag hull bele.
Száll a varjúkárogás.
Messze még az aratás.

Magokat dajkál a föld.
Kibújik, nő pici zöld.
Fácán surran.. Zöld határ,
zöld tenger hulláma száll.

Nap-anyó ad meleget.
Kalászban mag-gyerekek.
Ég mond nekik kék mesét.
Felhőt küld a messzeség.

Jön a felhő sötéten.
Villám villan zord égen.
Ezüst tűkkel zivatar
eget-földet összevarr.

Sárga már a búzaföld.
Arany lánggal rádköszönt.
Dal kottáját pacsirta
a magasba felírja.

Arany tenger lobogja:
aratás jön. Dologra!
Gép a búzát levágja
s magot hullat a zsákba.

A cséplés nem szócséplés!
Most a munka nem kevés!
Zsákok híznak, dagadnak -
búzaszemmel jóllaknak,

s hová mennek? Nem hallom!
Igen, most jön a malom!
Búzát őröl tisztesen,
zsákokat ad liszt-telten.

No, s ezután mi jön még?
Fontos ember: ő a pék.
Kötényt falról leakaszt,
lisztből tésztát ő dagaszt.

Kell ehhez víz, élesztő,
s egy jó óra, ébresztő,
mivel korán kel a pék,
befűti a kemencét.

Kemencében sül ki ám
sok kedvenced, kiskomám!
Zsemléd, kiflid, pereced, -
jól tudom, mind szereted!

Ám legfőképp: a kenyér.
Ő minden nap veled él.
Szelete nem válogat:
ezt is, azt is elfogad.

Kerülhet, mint nyeregbe,
rá a finom pecsenye.
S vajjal, mézzel de remek!
Lekvárral is szereted?

Egy mondás is velünk él:
„Lesz még szőlő, lágy kenyér!”
A kutyák is ugatják,
csak: mikor lesz - nem tudják.