A régi házban annyi rejtelem
bújt meg egykor: fényszemben fénytelen,
s az ablakon át sötét ág-darab
suhogtatta a holdas árnyakat.

Amikor féltem, mondták: csak mese,
de éreztem, - nem az a fele se.
Így lett. Farkasok fehér fogsorát
ma is villantja rám gonosz világ.

Madárfejű lidérc ma is, ha ül
a szívem táján, érzem, egyedül
vagyok, mint akkor, és könyörtelen
szárnyak űznek át múlton, életen.

Minden mesében ott egy égi jel,
még ismeretlen, s újra félni kell
az óriástól, - csizmás lábain
indul felénk a gond, a bú, a kín.

Ma is látom a gyermekkor-szobát,
szívdobbanását érzem, s humorát
szintén: cicám, a "búsképű lovag"
melengetett a takarók alatt.

Az én Mesém szunnyadt még valahol,
vagy félálomban hallgatta: dalol
egy messzi csillag virágszép valót,
félelmen túli tájon altatót.

Minden mesében égő égi jel,
minden meséből félelem felel.
Az én Mesém más: gyermeklelkű nyár,
ahol piros boldogság ránktalál.

Felfut a csillag. Csendet int a Szép,
s nagy kéz emel, s megértő Messzeség,
szárnyal a szél, s zászlót lobogva ad
szemekbe néző szabad pillanat.

Ó, jöjj, Mese, s át percnyi életen
meséken túlról mesélgess nekem,
mesélj mesét, amely mesés mese,
nyarak édes, pirosló gyermeke!

Útról mesélj, mely bajokból kiút:
csillag-ösvényről, mely majd égre fut,
míg ölelkeznek színek és szívek...
Jövő-Mese, mesélj - mindenkinek!