Ha patak sír a köveken:
az elbúsult Csend költ nekem
zenét, és nyújtja már felém
kottáját kéklő tenyerén.

Ha sóhajt fent a nagy fenyő,
nekem e sóhaj érthető,
mert benne régi bánat-ég:
a hegycsúcs meddig menedék?

Ha könny csillan felhők szemén:
felfénylik, s illan volt-remény,
s míg csukódnak felhős szemek
hamis bohóc nevet, nevet.

Ha észrevétlen este lesz,
a feketének teste lesz,
s az árnyak ura körbejár:
az új király, hazug király.

Ha viszem mindegy-életem,
csak egy Csillag üzen nekem,
de tudom: öröm is, ha van,
nélküle oly csillagtalan!

(1990)