Feltöltve: 2010-04-28 19:16:59
Megtekintve: 2222
Műfordítás-kaland
Apám, a Családi Szó c. família-lapunk főszerkesztője, nagyon kapacitált: vegyek részt a lap által meghirdetett műfordítás-versenyben. Tárgy: Henry Longfellow The arrow and the song c. verse. Tudta, hogy ehhez semmi kedvem, mert ebben a felfordított világban nem műfordítgatok, éppen ezért ajánlgatta annyira egy Freud-i mélységből, de momentán az asztal mellől. Szép nagyfényes idő volt, mégis Poe Hollója nézett be az ablakon. Felőlem ugyan nézhetett, tarsolyom régen tele Soha már!-ral.
Otthon némi utálattal elővettem a verset. Fiam vidéken dobálta kővel a Méét!-et mekegő, rémült városka-ecskét, levelezgető jogtalanságában. Feleségem még nem jött haza, így a szobából - egyelőre - kiszorult az orvostudomány. Tollam gyorsan futott a papíron, megszületett a fordítás: A NYÍL ÉS A DAL. Találó cím, a költőt előbb utóbb lenyilazzák, ha nem menekül el a világirodalomba. Ha elmenekül, abból sincsen haszna, csak kára. Szomorú. Máris megjelent fehéren
feketével:
Egy nyilat lőttem a levegőbe.
A földre esett, de egyelőre,
mivel ménkű gyorsan repült,
nem tudtam azt, hogy hová került.
Egy dalt daloltam a levegőbe.
A földre hullott, de egyelőre
nem tudtam hol, tekintetem
röptét nem bírta követni sem.
Végül, utána sokkal, egy tölgyben
megtaláltam a nyilam, töretlen,
s a dalt is, kezdettől végig:
eljutott egy barát szívéig.
Jóleső érzés fogott el: legalább icipicit sikerült lejáratnom Longfellow-t. Különösen az egyelőre és a ménkű szavakra voltam büszke. Ám ekkor rossz érzés fogott el: mintha valaki hátulról nézne. Az ilyesmi aljas dolog: egyenes ember nézzen előről, szemtől-szembe!
Hátrapillantottam és meghűlt bennem a vér /ha hidegvérű angol volnék, akkor megfagyott volna/. Fehér szellemruhában maga Longfellow állt ott! Kezében felajzott íj ajzotta fel idegeimet. Rám célzott! Hebegtem-habogtam, valami olyasmit, hogy csak Apám kedvéért fordítgatok, ne ragadtassa el magát, én sem vagyok elragadtatva, sem tőle, sem versétől, sőt még saját műfordításomtól sem. Bocsássa meg vétkem, mindjárt újrafordítom versét, kifordítom, befordítom, mint a dalbeli juhász a bundáját. Kegyelem!
Sikeresebb műfordító lesz-e az az ember, aki géppisztoly, revolver vagy egyszerűen csak felajzott íj fenyegetése alatt dolgozik egy versbeli szívátültetésen? Nem tudom, csak azt, hogy én készségesebb műfordító lettem, már írtam is:
Nyilat lőttem a levegőbe.
Földre leesett egykettőre.
Hová esett? Nem tudtam én.
Nyílkövetés hiú remény.
Dalt rebegtem a levegőbe.
Földre leesett egykettőre.
Hol is? Habár füleltem én:
dalkövetés hiú remény.
Sokára, nem hölgyben, de tölgyben
ott volt nyilam épen, töretlen.
S dalom megtaláltam, kérem.
Hol? Egy barátom szívében!
Nincs hálátlanabb fickó, mint Lonfellow szelleme! Jókorát ütött rám a tölgyfából kihúzott nyílvesszejével, majd nekemszegezte a nyilat is, az időrabló-felkiáltást is:
- Műfordítást vagy életet!
Tanácstalanságomban az életet választottam, papírra nyögtem:
Nyilat lövök én, Hosszúfickó:
földre leeste nem fikció, -
de hol történt? Boszorkánynéne
kéne, aki utánanézne.
Dalt sóhajtok a levegőbe:
az is földre esik, a dőre.
Hová? Hát szemmel meg nem került, -
fülemre meg a manó leült.
Jó sokkal eztán egy tölgyfában
a nyilacskám - nini! - megláttam,
s egy barát szívét kiöntötte:
benne volt dalocskám e löttybe'!
Mit csinált velem ez az átkozott nyilas dalos?! Hát az minden horrornál horrorabb volt! A kínzásokat nem sokáig bírtam, papírra nyöszörögtem:
Nyilat légbe kilövök,
utána elköszönök.
E verset elkövettem, -
nyilam nem követhettem.
Dalt a légbe felküldök,
nézném: földbe hol is döf?
Nézem is, de - kék fene! -
nem fülelnem kellene?!
Idő múlik, tölgyfa vár.
Benne nyíl: húzzam ki már!
S barát-szívben vár dalom:
- Operálj ki, angyalom!
A kegyelemdöfést vártam, de e műfordításomra Longfellow paradox módon apátiába esett, majd aktivizálódott, de csak annyira, hogy valami nedves került a ruhámra, ezt követően távolodni kezdett tőlem. So long, fellow! - mondtam ösztönösen, a szüleim által erőszakkal belémnevelt túlzott udvariassággal, pedig valami egészen mást kellett volna mondanom. Mindegy, az a lényeg, hogy elment, talán vissza a sírjába vagy a világirodalomba. Én meg levelet írtam Apámnak, a Családi Szó tiszteletbeli és egyúttal tényleges főszerkesztőjének:
Tisztelt Főszerkesztő Úr!
Kérem, sőt esedezem, hogy a tekintetes és méltóságos Bírálóbizottság
Longfellow-műfordításomat tekintse versenyen kívülinek!
Kelt NemodaBuda-Pesten, az Úr/ak/ 2003-as esztendejének november havában.
Maradok: LMj
embergyűlölő filantróp és
a világirodalom sznob csodálata,
meg más emberi csacskaságok filozófus-lelkű megvetője
(2003)
Otthon némi utálattal elővettem a verset. Fiam vidéken dobálta kővel a Méét!-et mekegő, rémült városka-ecskét, levelezgető jogtalanságában. Feleségem még nem jött haza, így a szobából - egyelőre - kiszorult az orvostudomány. Tollam gyorsan futott a papíron, megszületett a fordítás: A NYÍL ÉS A DAL. Találó cím, a költőt előbb utóbb lenyilazzák, ha nem menekül el a világirodalomba. Ha elmenekül, abból sincsen haszna, csak kára. Szomorú. Máris megjelent fehéren
feketével:
Egy nyilat lőttem a levegőbe.
A földre esett, de egyelőre,
mivel ménkű gyorsan repült,
nem tudtam azt, hogy hová került.
Egy dalt daloltam a levegőbe.
A földre hullott, de egyelőre
nem tudtam hol, tekintetem
röptét nem bírta követni sem.
Végül, utána sokkal, egy tölgyben
megtaláltam a nyilam, töretlen,
s a dalt is, kezdettől végig:
eljutott egy barát szívéig.
Jóleső érzés fogott el: legalább icipicit sikerült lejáratnom Longfellow-t. Különösen az egyelőre és a ménkű szavakra voltam büszke. Ám ekkor rossz érzés fogott el: mintha valaki hátulról nézne. Az ilyesmi aljas dolog: egyenes ember nézzen előről, szemtől-szembe!
Hátrapillantottam és meghűlt bennem a vér /ha hidegvérű angol volnék, akkor megfagyott volna/. Fehér szellemruhában maga Longfellow állt ott! Kezében felajzott íj ajzotta fel idegeimet. Rám célzott! Hebegtem-habogtam, valami olyasmit, hogy csak Apám kedvéért fordítgatok, ne ragadtassa el magát, én sem vagyok elragadtatva, sem tőle, sem versétől, sőt még saját műfordításomtól sem. Bocsássa meg vétkem, mindjárt újrafordítom versét, kifordítom, befordítom, mint a dalbeli juhász a bundáját. Kegyelem!
Sikeresebb műfordító lesz-e az az ember, aki géppisztoly, revolver vagy egyszerűen csak felajzott íj fenyegetése alatt dolgozik egy versbeli szívátültetésen? Nem tudom, csak azt, hogy én készségesebb műfordító lettem, már írtam is:
Nyilat lőttem a levegőbe.
Földre leesett egykettőre.
Hová esett? Nem tudtam én.
Nyílkövetés hiú remény.
Dalt rebegtem a levegőbe.
Földre leesett egykettőre.
Hol is? Habár füleltem én:
dalkövetés hiú remény.
Sokára, nem hölgyben, de tölgyben
ott volt nyilam épen, töretlen.
S dalom megtaláltam, kérem.
Hol? Egy barátom szívében!
Nincs hálátlanabb fickó, mint Lonfellow szelleme! Jókorát ütött rám a tölgyfából kihúzott nyílvesszejével, majd nekemszegezte a nyilat is, az időrabló-felkiáltást is:
- Műfordítást vagy életet!
Tanácstalanságomban az életet választottam, papírra nyögtem:
Nyilat lövök én, Hosszúfickó:
földre leeste nem fikció, -
de hol történt? Boszorkánynéne
kéne, aki utánanézne.
Dalt sóhajtok a levegőbe:
az is földre esik, a dőre.
Hová? Hát szemmel meg nem került, -
fülemre meg a manó leült.
Jó sokkal eztán egy tölgyfában
a nyilacskám - nini! - megláttam,
s egy barát szívét kiöntötte:
benne volt dalocskám e löttybe'!
Mit csinált velem ez az átkozott nyilas dalos?! Hát az minden horrornál horrorabb volt! A kínzásokat nem sokáig bírtam, papírra nyöszörögtem:
Nyilat légbe kilövök,
utána elköszönök.
E verset elkövettem, -
nyilam nem követhettem.
Dalt a légbe felküldök,
nézném: földbe hol is döf?
Nézem is, de - kék fene! -
nem fülelnem kellene?!
Idő múlik, tölgyfa vár.
Benne nyíl: húzzam ki már!
S barát-szívben vár dalom:
- Operálj ki, angyalom!
A kegyelemdöfést vártam, de e műfordításomra Longfellow paradox módon apátiába esett, majd aktivizálódott, de csak annyira, hogy valami nedves került a ruhámra, ezt követően távolodni kezdett tőlem. So long, fellow! - mondtam ösztönösen, a szüleim által erőszakkal belémnevelt túlzott udvariassággal, pedig valami egészen mást kellett volna mondanom. Mindegy, az a lényeg, hogy elment, talán vissza a sírjába vagy a világirodalomba. Én meg levelet írtam Apámnak, a Családi Szó tiszteletbeli és egyúttal tényleges főszerkesztőjének:
Tisztelt Főszerkesztő Úr!
Kérem, sőt esedezem, hogy a tekintetes és méltóságos Bírálóbizottság
Longfellow-műfordításomat tekintse versenyen kívülinek!
Kelt NemodaBuda-Pesten, az Úr/ak/ 2003-as esztendejének november havában.
Maradok: LMj
embergyűlölő filantróp és
a világirodalom sznob csodálata,
meg más emberi csacskaságok filozófus-lelkű megvetője
(2003)
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!