A vadász megcélzott egy nyulat.
A puska, dörgő "bumm!"-ja helyett, csak annyit krákogott: "khm!", vagyis csütörtököt mondott. A nyúl elinalt.

Mit tehetett a vadász? Hangosan mérgelődött: az ördög vigye el!
- ...gye el! - visszhangozta az erdő.
Odaszaladt egy ördög, kikapta a puskát a vadász kezéből, elvitte. No hát ezt az ördöngős félreértést!

Tátva maradt a vadász szája, de nagysokára mégis becsukta. Álmélkodott, kiszaladt a száján:
- Itt ördögök is vannak?!
- ...vannak! - felelt az erdő visszhangmanócskája.
No volt puska, nincs puska, sírhat apuska!

A vadász bánatosan nyúlt a tarisznyába, sonkát vett elő, szájába tömte. Hát most meg ki dugja ki a fák közül bumfordi, bozontos buksiját? Egy medve!
Puska nélküli vadász nem szeret medvével találkozni. Úgy érzi: a bundás őt hecceli-gúnyolja: most lőjj meg, ha tudsz! Ha meg rosszkedvű a medve, még a vadászgúnyát is megtépázhatja. A vadász a medvére nézett, bosszankodott:
- Ezt meg most az ördög hozta ide!
Az erdő visszapapagájozta a végét:
- ...ide!
Előugrott egy ördög, nagyszarvú, nagyfülű, fityegő orrú, és rámordult a vadászra:
- Nem én hoztam ide a medvét, de elviszem!
Felkapta a medvét a hátára és eliramodott. Erős ördög lehetett, mert nem pehelysúlyú medve volt az!
A vadász csak állt, álla leesett. Végül mégiscsak magához tért, továbbment. Ment, ment, elfáradt. Leült egy tölgyfa alá. Bánkódott erősen. Puska nélkül nem vadász a vadász! Felsóhajtott:
- Ó, én szerencsétlen!
Az erdő visszakiáltotta:
- ...étlen!
Honnan, honnan nem, mókus ugrott elő. Egy zacskó mogyorót tett a vadász csizmájára. Éhség orvoslására kitűnő a mogyoró! Megbillent a zacskó, gurultak a mogyorószemek.
A vadász nagyot nézett a mesebeli mókus láttán, és önkéntelenül kiszaladt a száján:
- Inkább aranyat hozz!
Az erdő ráduplázta a végét:
- ...at hozz!
A mókus eltűnt, de máris visszatért egy jókora zacskó aranypénzzel. Mindegyikről igen daliás, méltóságteljes és nagyon szakállas király képe tekintett arra, aki kézbevette. Az ilyen régi királyos aranypénzek sokkal többet érnek, mint gondolnátok! Nem csoda, hogy a vadász emelkedett hangulatban indult hazafelé: dalolt, és időnként féllábon ugrált is örömében.
Korán örült?

Az erdő szélénél kiskocsit húzó ördög állította meg. Ám szerencsére kicsi ördög volt, törpeördög csemetéje. A miniszarvas-minipatás megkérdezte:
- Mit viszel, emberbácsi?!
A vadász nem ijedt meg. Az oroszlán félelmetes, de a csöpp oroszlánkölyök csak egy nagyobbacska kiscica. Jókedvűen válaszolt a kisördögnek:
- Királyokat!
- Nehezek?! - tudakolta aggódalmasan a kisördög.
- Dehogy! - csapott a zsebére a vadász. Ott lapult meg a zacskó a királyképű aranyakkal.
- Az enyém nehéz! - sóhajtott az ördögcsemete. Meg akarod nézni? Nyisd ki azt a zsákot a kocsimon!
A vadász kinyitotta, s hát uramfia-királyfia! Még a vére is elhűlt! Felismerte: a zsákban maga a király csücsül keserves képpel, szakszerűen összekötözötten.
A vadász érezte: eljött életének nagy pillanata. Közönyt színlelt, és így szólt az ördögöcskéhez:
- Ha nehéz, cseréljünk!
Kivett egyet a zsebében levő aranyak közül és megmutatta:
- Ezen is király van, látod?! Ám ez a király könnyen zsebrevágható. Korona, meg borona, nos hát cserélsz, kiskoma?!
Az ördögöcske nem kérette magát. Ledobta a királyt rejtő zsákot a kiskocsiról, az aranyat meg zsebrevágta és elvágtatott.

A vadász kioldozta a királyt, aki hálából ott helyben, három szarka helyeslő csörgése közepette, főminiszterré nevezte ki megmentőjét.
A főminiszterré lett vadász többé nem merészkedett abba a vadászkalandos-ördöngős erdőbe, mert biztos, ami biztos. Minek is tette volna? Tucatszám akadt más, jámbor erdő a király birodalmában: vadászhatott a főminiszter lóháton, két cifradíszes puskával, három vadászinassal, tizenkét agárral, kedvére.