Az erdőszélen ott állt tölgyanyó,
makkot érlelő, makkal álmodó.
Az ágai közt hálót szőtt a pók:
ezüst fénnyel időt ragyogtatót.

Őzek lépdeltek. Párás gombaszag
áradt széthajló ág-karok alatt,
és fent hangszikrák szálltak el, a nyár
kékjén átröppent egy űzött madár.

Zöld álmok között kerestem a szót,
ezüst fényben időt ragyogtatót,
és lent tölgyanyó mosolygott velem,
fent másik Látszat: kékség, végtelen.

Tudtam: mint minden, látszat csak a nyár,
s életünk is, ez az űzött madár,
a látszat-ősz jön, hull majd barna makk
múltból aranyló csillagok alatt.

Bevallhatnánk, de mégis hallgatunk:
azt tudjuk csak, hogy semmit sem tudunk,
és még az erdőszéli tölgyanyó
törzsében is csak látszat, hallgató.

Írtam a verset, kerestem a Szót,
látszatok mögé elrejtett Valót,
de minden útnak sötét vége lett:
maradt a kérdés, nem jött felelet.

Bár távol vagy most erdőszéli táj,
volt-csillagok kigyúlt könnycseppje fáj,
s félek, hogy nincs is léten túli szó:
ezüst fénnyel Időt ragyogtató.