Hol volt, hol nem volt - volt egy cica. Jószívű, bár kicsit bolondos. Egyszer heverészett, másszor egerészett. No mint sok más bajszos-bundás nyávogómester.
Gazdája, Kása Jankó, derék legény volt, de kis földecskéjéből alig-alig tudott eléldegélni. Egy napon úgy gondolta: nyakába veszi a világot, elkapja a Szerencse lábát. Cicája, Bundás Vencel, azonban ellene nyávogott gazdája ötletének:
- Maradj itthon, gazdám! Inkább én megyek vándorútra helyetted, és elhozom neked a Szerencsét. Annyit mondj csak: miről lehet megismerni?
Miről is? Eltünődött Jankó kásaevés közben, majd így szólt:
- A Szerencse az, ami sokat ér…
-
Ugrott egyet a cica és már ott se volt. Még hamuban sült pogácsát sem kért útravalónak. A harmadik faluban öregemberrel találkozott. Kérdezte tőle az ember:
- Hé, te cica, van itt kút valahol?! Mindjárt szomjanhalok…
Tudta jól Bundás Vencel hol van a kút, hiszen arrafelé járt udvarolni Cicmic Pincinella cicakisasszonynak. Elkísérte az öreget a kútig, és elmesélte neki, hogy a Szerencsét keresi, ami sokat ér. Az ember megsimogatta:
- No akkor máris visszafordulhatsz! Én ugyanis adok neked valamit, ami sokat ér. Ezt a könyvet!
A cica sapkát levett, kételkedett, szagolgatta a könyvet, de az nem volt egérszagú. Lehet, hogy e könyvet bírni szerencse, - de ki tudja? Megköszönte az ajándékot és folytatta vándorútját.

A tizedik faluban öregasszonnyal találkozott. Lógatta az asszony az orrát, de nem az öregségtől, hanem a bánattól. Kamráját, házatáját a Világ Legravaszabb Egere dézsmálgatta. Hű, ez a történet érdekesen énekes! - vélte a cica és ajánlkozott: ő majd rákoppint a furfangos egér orrára. Amikor az asszonnyal a házba ért, hát éppen akkor futott ki a lyukból a Világ Legravaszabb Egere, hogy csenegessen, sajtra vajat kenegessen. Nagyon meglepődött a cica láttán, de a cica kicsit sem. Elkapta az egeret, befalta. A hálás asszony egyre kérdezgette a cicát mit kiván jutalmul.
- Amit tettem. azért nem jár jutalom, mert az egérfogás a macska kötelessége! - szerénykedett Bundás Vencel. Én megyek tovább, keresem a Szerencsét, amely sokat ér!
- No én adok neked valamit, ami sokat ér! - kiáltott fel az asszony. Ott, azt az almafacsemetét az udvaron. Éppen ma akartam elültetni, de legyen a tiéd! Szerencsés az, akinek ilyen almafa nő az udvarán.
A cica sapkát levett, kételkedett, arra gondolt: ő nem szokott almát enni, de azért köszönte. Elbúcsúzott és a facsemetét maga után húzta. Igen keserves képpel: a csacsi teherhordó állat, de a cica nem.

Hamarosan kismajommal találkozott. Az meg vasládikót cipelt, de a cica láttán letette a földre és titokzatos képpel rámutatott:
- Benne van a Zirgezörgő! Sokat ér!
A cica sapkát levett, kételkedett, azután arra gondolt: ördög tudja! Egy ládikóban zöröghet ez is, az is, emez is, amaz is… Kinyitni nem tudták: nem volt hozzá kulcs. Azt javasolta a cica a majmocskának: menjenek el az ő gazdájához, Kása Jankóhoz, tanácskozzanak vele ládikó-ügyben. A majom beleegyezett.

A cica gazdája igen megörült nekik. A könyvet rögtön érdeklődéssel nézegette, az almafát még aznap elültette. A majomnak másnap megengedte, hogy örökké ott maradjon a háznál, ha nem dobálja a tyúkokat földdarabkákkal, mint az előző napon. A majmocska tünődött egy kicsit, mert igen tetszett neki a tyúkdobálósdi, de azután sóhajtott egyet és rábólintott. Kása Jankó pedig addig ügyeskedett, amíg kinyitotta a vasládikót.

No abban annyi kincs volt, hogy ha a fele nincsen benne, még akkor is benne lett volna az elég! Gazdag ember lett a legényből, de azért szorgalmasan dolgozott tovább, esténként pedig a könyvet olvasgatta. Kiderült: annak öreg lapjai tele vannak örökifjú bölcsességekkel. Nőtt a legény tekintélye a faluban, mint esőben a gomba. Őt választották meg bírónak. Minden jó, ha a vége jó, de ez még nem a vége, ezután jön a legjobb.
A kis almafán egy év múlva már alma termett, bár csak egyetlenegy. Ám az olyan vidámpiros-mosolygósan gyönyörű volt, hogy az aranyalmákkal is sikerrel versenyezhetett volna, bár nem volt aranyból.

Élt a faluban egy virágszép-világszép és nagyon kedves leány: Virág Anna. Ez a leány beleszeretett Jankóba, de nem mutatta. Ne mondja rá senki, hogy a legény pénzére áhítozik, vagy bíróné akar lenni!
Kása Jankó szintén beleszeretett Virág Annába, de félt a visszautasítástól, nem merte megkérni a kezét. Bundás Vencelnek, a cicának azonban jó szeme volt, és nem csak az egerekre. Mancsába vette gazdája szívügyét. Felkereste Virág Annát és így nyávogott:

Tudod mit, te Anna?
A Jankónál alma.
Kérd el azt az almát!
Néked odaadják!

Megörült a szívdobogtató cicanyávogásnak Anna, mert bár az utóbbi időben, büszkeségből, nemigen járt Jankó háza környékén, de amikor titokban mégiscsak járt, látta a kis almafán azt a gyönyörűszép almát. Másnap elment Jankóhoz almakérés ürügyén. Ilyen ürügyből könnyen lesz rügy, majd virág, a boldogság virága. Így lett most is. A hegyen-völgyön lakodalom ugyan elmaradt, mert Jankóék faluja teljesen lapos síkságról nézi a napot, holdat, csillagokat, de azért lakodalom lett, méghozzá emlékezetesen vidámzenés. Jankóéknak három gyermekük született: egy kisfiú, két kislány. Mindenki boldogan élt a házuknál, kivéve a tyúkokat. Azokat olykor földdarabokkal dobálta egy ígéretéről megfeledkezett majmocska, de amikor rászóltak mindig abbahagyta és bűnbánó képpel mászott fel az idővel ugyancsak nagyranőtt, terebélyes almafára.