Az állatkert? Egyszerre messzeség
és közelség. Félelmetes, de szép.
Ki nem mondtad, de érezted talán
mily vágyálom csüng a zsiráf nyakán:
bár égen túl nyúlna e furcsa nyak,
nem egyszerűen be az űrbe csak,
nem oda, ahol száll az űrhajó,
hanem ahol az égi bűn-lakó,
almás éden, csaló, édes mese,
legendák aranyszőke gyermeke...

A viziló meg... kövér bácsikák
ülnek szemében, mindegy-víz-világ,
csak sör legyen, jó hideg, rajta hab,
pörkölt, kenyér, lecsapott kártyalap,
egyhitű hit, csak zsebben pénz legyen,
az ember úgyis várni kénytelen.

Félelmetes mind... az orangután
nem okosan néz ránk és nem bután,
úgy néz, ahogy az élet néz s megy el
az évekkel, mint kit nem érdekel
az a világ, ketrecen túli, vad,
szabad fákkal a csillagok alatt
... vagy nincs is már ilyen vagy meglehet,
hogy most "kutyákkal őrzött terület"...

Az elefánt meg? Óriás bohóc,
akit ormánnyal csúfolt ki a sors,
lenéz a felnőtt, gyermek kinevet
vagy megcsodál, perecet odavet,
de hányan, hányan, csak megriadunk,
roppant testében látjuk önmagunk,
erőnket, mely, mint övé, hasztalan
vagy torz mutatvány lesz minduntalan.

A krokodil? Szürke páncélja tág:
belefér egész középkor-világ,
rádmerednek álszent hüllőszemek,
s szól hatalmas állkapocs-üzenet,
hogy ő őriz csak békét, igazat,
Folyót, melyet csak szeretni szabad...
Az állatkert? Szép s ijesztő szemek.
A barnamedve koldul, kéreget.
Rikolt a "showman", lármás papagáj,
tarkatollú, hazug újságkirály,
kenguru néz ki bús-erszényesen,
erszénye van, de pénze sohasem,
a strucc - szélhámos, ezt-azt eladott -
most gőgös nyakú: megtollasodott...

Az állatkert? Keretben önmagunk.
Látványos bú. Csalódott igazunk.
Majompofák, pofátlan jópofák.
Tudósképű, öntelt pojácaság.
Szórakozunk? Nos, erről hallgatok.
S hogy szórakoznak-e az állatok?
Kötve hiszem, mert rácsos pillanat
mikor rabokra nyit szemet a rab...